Jónéhány esztendővel ezelőtt Szent György napjának éjjelén egy hatalmas sárkány úszott az égen. Felhő a teste és az ég közepén szikrázó telihold a szeme. S mivel Szent György sehol sem volt –akkoriban törölte az egyház a szentek sorából, mondván, hogy nem létező alak-, elbujdokolt szégyenében, a sárkány meg háborítatlanul randalírozott odafönn.
Ott álltam a parókia udvarán védtelenül a sárkánnyal szemben, aki arról győzködött, hogy bizony, az egész világnak könnyebb lenne, ha én már nem lennék benne. El is hittem neki egy rövid időre. Megsimogattam a falat, amelynek túloldalán az az ember aludt, akit életemben a legfontosabbnak tartottam, akivel két évtizede tartoztunk össze, s akinek ez az összetartozás már sokkal inkább kínszenvedés volt, mint boldogság. Kinek a pap, kinek a papné. Egyikük a fal innenső oldalán, másikuk meg a túlsón. Hát így álltunk.
A szent Györgyre következő negyedik telihold már Itáliában talált, ahová hátizsákkal és egy szobrász barátnővel mentem. Erőt merítettem a látott szépségekből, hogy összegyűljön a bátorságom a továbbiakhoz is. Itt kezdődött az átmenet, ahonnan a boldogtalanságból a kiteljesedés felé fordult sorsom finom sfumatoja. A veszteséglista mégis hosszú volt: a férjem, az egyik gyerekem (ha nem is végleg, de egy időre mindenképp), a baráti kör egy része, a gyülekezet, az otthonom, a műhelyem – tulajdonképpen az egész addigi egzisztenciám, aki addig voltam. Egy szégyenlős kislányból lett lelkésznő, nagy adag empátiával, még nagyobb megfelelni vágyással, hogy elfogadják végre. Gömbölyűségem magyarázata talán egyetlen összetett szóban fejezhető ki leginkább: szeretetéhség.
Új életemben sokan nyújtottak segítő kezet. Ott voltak az új ismerősök, munkatársak, barátok és egy új szerelem. De önmagamnak csak jóval később tudtam igazán segítő kezet nyújtani. Egy posztgraduális képzés keretében ismerkedtem meg a pszichodrámával, ezzel a nagyszerű, felszabadító módszerrel. Csodát éltem meg, ahogy egyszerre voltam jelen a szürke kis tanteremben a csoporttársaim figyelő és együttműködő jelenlétében és az öreg parókián, újra átélve az elhagyottság fájdalmát. De ekkor végre képes voltam kifejezni a mélyben rejtegetett haragot, letettem az addig cipelt nehéz batyut és el tudtam engedni a múltat.
Csak így kezdhetett kinyílni a jelen. Örömömet leltem a tanulásban. Szépívű távlatokat felvillantva egy új világ nyílt ki előttem. Amikor egy tél végi napon Pestről Budára tartottam az Erzsébet hídon és nekidőltem a dunai szélnek, táskámban ott lapult a közben megszerzett második diploma mellé a pszichodráma asszisztensi oklevél. Olyan biztató lendület volt ez, hogy azóta is ezt idézem fel magamban, ha nehezen indul be valami, amire mégis rá kell mozdulni. Most lelkigondozóként dolgozom, tanítok, kerámia szakkört vezetek és tréningeket tartok.
A szorongásból és a bűntudatból vezetett kifelé számomra az ösvény, de az útnak még egyáltalán nincs vége. Egy olyan közegben élek és dolgozom, ahol a saját magunk szeretetének gondolatára a többség felvonja a szemöldökét, vagy egyenesen az ördög kénköves bűzét érzi az orrában. Olyan építmény ez, amelynek csikorgó eresztékeit férfiarányokhoz szabták, fehérnépek többnyire férfias páncélzatban járhatnak-kelhetnek – megannyi Szent Györgynek álcázott lovag. Önmagukkal kibékült, kerek-életű, boldog nők vagy messzire elkerülik, vagy mindennek ellenére vannak itt jelen, kivételként, hogy erősítsék a szabályt. Évszázadok óta Anyaszentegyháznak nevezik, de ez az anya néha mostohaként bánik a lányaival.
Számomra mégsem az a kérdés, hogy szeressük magunkat vagy sem, hanem hogy miként szeressük. Hogyan legyünk jók magunkhoz? A magam részéről –bármilyen furcsa- először is levenném ezt a páncélt, ami igencsak szorongat már. Szeretnék őszintén megállni a sebezhetőségem ékességében, odaállni elétek s azt mondani, íme ez vagyok, fogadjatok be vagy forduljatok el, de ne ti ítélkezzetek fölöttem. Nem valami ellen akarok harcolni, hanem valamiért.
Amikor haldoklókkal találkozom és beszélgetek, mindig újra átélem az élet hihetetlen törékenységét. Ez önvizsgálatra és együttérzésre tanít. Ha egyszerűen csak sajnálnám őket, elküldenének a fenébe. Nekem sincs szükségem senki sajnálatára, a magaméra sem. Nem sajnálni kell, hanem elfogadni.
Korlátok? Persze hogy vannak. …Könyörgöm, mit akartok azzal a kerítéskaróval?! Majd én szúrom le a földbe, én jelölöm ki a határaimat. Ha kell, és úgy ítélem meg, korlátozom magam egy számomra értékes cél érdekében. Hiszen pontosan megtanultam, hogy a jó nem mindig azonos a pillanatnyilag kellemessel.
Szeresd jól magad, ember lánya, mert az önmegvetéstől a környezeted is szenved. Ha örülsz és az örömöd valódi, akkor a körülötted levők is erőt kapnak a boldogsághoz. Szárnyalj a szabadságban, és másokat is röptetni fogsz vele.
Nem ért véget a történetem, messzi út és sok harc vár még rám, de most sarkon fordulok és lejövök a szószékről, ahol az ódon, berozsdált vértet hagytam. A lépcsőfordulóban rámmordul egy sárkány: na most nézd meg, mit csináltál. Fejkendős nénikék hangján suttog, nagy prédikátorok öblös basszusán szólal meg. Viszi a szél a hangját szégyennel és a szorongással együtt, a gomolygó felhőkkel együtt, hogy az égen odafönn tisztán és fényesen látszódjon a telihold.
