Néha csak bambulok a kocsim ablakán kifelé ebbe a „gyönyörű” világba. Hallom a madarakat, érzem a napot, figyelem a várost ahol élek, aztán sóhajtok egy nagyot, ezzel próbálom tovább fújni a stresszt, ami nap, mint nap beül az ölembe és ott zsizseg. Ennyi az én reggeli relaxációm, amíg zöldre vált a lámpa, mert aztán indulni kell. Futni a következő találkozóra, ahonnan valamit megint remélek, mert a gyes, ami most a hivatalos fizetésem, semmire se elég. Néha úgy érzem, mire átutalják, már el is fogy. Összeszedem magam és úgy teszek, mintha valóban titkolni szeretném, hogy nemrég született meg a kisfiam, akire amúgy megállás nélkül gondolok, hogy vajon hogy viseli a pesztrát, amíg távol vagyok.

Oké, felvettem a jelmezt, kezdődhet a játék, gurul végig fejemben a mondat. Üdvözlöm a vevőm és mosolygok, mint aki már tudja is a választ a kérdésére. Az egy óra pillanatok alatt elszalad, már indulnom kéne, Máté vár, hasít belém az anyai ösztön. De az arcom rezzenéstelen marad, türelmes, mosolygó szemekkel zárom a tárgyalást, miközben a szívem a dobhártyámba üti a sürgető szavakat.

Autóba be és nyomás. Egy hely, ahol le- és kivetkőzhetek; üvölt a rádió, kizárólag nekem zenéli azt, amire épp szükségem van. A zene túlkiabálja a gondolataimat, a félelmeimet, a gátlásaimat. Csak én vagyok, az autóm és a zeném. Ez az én titkos birodalmam, ahol újra az a lázadó kamasz vagyok, aki bármire képes. Mire hazaérek, egy vágyakozó anya száll ki a kocsiból, aki alig várja, hogy magához ölelje a kisfiát.

Otthon még áll a bál, mindenütt játék, ruha, könyvek, szórólapok, felülről nézve tragikus a kép. „Hol a nappalink?” – kérdezem a kisfiam, aki szerintem utoljára látta, de ő vidáman énekelget tovább és elmászik, mielőtt bármi kiderülne. Akkor nyomjuk; eldörrentem a startpisztolyt. Menedzserszerelés le, játszós ruha fel, takarítógéppé változom. Egyszerre pakolok és törlök, miközben félszemmel Mátét figyelem, hogy le ne rántson valamit vagy valakit, mondjuk magát a kőre. Hopp, már ennyi az idő? Apa mindjárt itthon lesz, én meg még sehogy, a vacsoráról nem beszélve.

Amíg sül a krumpli, egy kicsit összerakom magam, ne legyek már nagyon szobába zárt zombi. Fura dolog ez, hiszen alig várom, hogy hazaérjen, sokszor mégse vagyok hozzá elég kedves, és nyávogok is, mert néha muszáj, de ő ezt egész jól tűri, hiszen nem minden este csinálom ez, csak amikor már a tizedik pohár is kiborult. Elvégre nem bukhatok ki mindig minden körülmények közt, csak mikor már tényleg azt mondom, hogy ennyi.

Kicsit együtt vagyunk, apa, anya meg a gyerek, bár sokszor én csak körülöttük futkosok, összerakom a holnapi ebédet, pakolászok, a másnapi munkákat böngészem. Aztán jön a fürdés, a pancsi. Átöltöztetem az én pici babámat az illatos pizsijébe, ez már az esti szeánsz része. Aztán elköszönünk apától, a világtól, és összebújunk a mi kis vackunkba, ahová rajtunk kívül senki se léphet be, és van még mese a hősről, aki megmenti a világot, és bóbita dal, aki ráfújja az álmot az én tündérem két hatalmas kék szemére.

Sóhajtok egyet és a szobából kilépve szorgalmas diákként görnyedek le az angol könyveim fölé, mert azt is tanulom, hogy jobb és több legyek, és hogy könnyebben visszafogadjon ez a „tökéletes világ”. Amitől amúgy néha olyan messzire mennék, amennyire csak lehet. Megírom a beadandókat, átnézem a nyelvtant, szavakat tanulok, míg a testem bírja, és azon nem kapom magam, hogy szédülök és hogy elzsibbadt a homlokom. Aztán egy finom fürdő után egészen 5.50-ig maradhatok vízszintesen, már ha a Máté is úgy dönt, hogy nem kelünk ennél korábban. Ha nem bulizunk éjszaka, mehet a hajnali jóga, amikor próbálom szinkronba hozni a testemet a lelkemmel – ami persze nem mindig sikerül – de legalább megpróbáltam. Aztán hű alattvalóként reggelit készítek, közben hallgatom a tévéből a sok gyönyörű, sikeres, tökéletes anyukát, akiktől kiráz a hideg, hiszen teljes hangerőre csavarják bennem, az „én senki vagyok” dumát, amire ma sincs szükségem.

Úgyhogy inkább anyámra gondolok, aki szerintem a legnagyobb hős, és ettől erőre kapva nekiugrok a napnak és igyekszem megfelelni annak, ami éppen elém jön, és ha holnapig minden így marad, azt is megbecsülöm. Mert nem egyszerű ma nőnek lenni, de ha már így alakult, viseljük büszkén és bátran ezt a szerepet, hiszen ha ügyesek vagyunk, azt kezdhetünk vele, amit csak akarunk.