Fiatal lányként, szerelmes menyasszonyként vakon követtem vőlegényemet egy nyáron a Békés megyei farmra. Egy hónapos szabadságot vettem ki munkahelyemen, és felcsaptam libapásztornak. Vőlegényem, aki munka mellett egyetemre járt ugyanis egy autóról álmodott. Minden vágya az volt, hogy megtapasztalhassa a vezetés örömét. Csakhogy kevéske fizetéséből nem tellett effajta luxusra. Minden év nyarán fogta magát és bármilyen munkát elvállalt, még mosogatott is egy fürdő büféjében. Talán akkor lett elege örökre ebből az utálatos munkából, mert mióta házasok vagyunk 12 éve, még sohasem vetemedett arra, hogy elmosogasson. Azon az emlékezetes nyáron azonban, már nem tartottak igényt munkájára a megcsappant vendégszám miatt, így elkeseredetten bandukolt a határ felé. Éppen autóstoppal szeretett volna hazaindulni, amikor egy gyönyörű autó vette fel utasként. Szóba elegyedtek, és a fiatal lyukas zsebű egyetemista elsírta bánatát: miszerint ő mindenképpen dolgozni szeretett volna ezen a nyáron, és megvenni a keresetéből egy lerozzant jószágot, egy lepusztult DACIA márkájú autót. Az autó középkorú vezetőjének felcsillant a szeme, hisz éppen olcsó romániai munkásokat keresett libafarmjára. Azonnal megállapodást kötöttek, hogy elvállalja a munkát és még erősítést is szerez menyasszonya személyében. Nekem persze nem vallotta be a farmon uralkodó állapotokat, miszerint nincs víz ,nincs villany, nincs gáztűzhely és a legközelebbi lakott település 7 kilométerre van. Ő egy hónappal hamarább beállt a libafarmra én csupán néhány hétre vállalkoztam. Mikor a határon a megbeszélt időpontban gyönyörű kocsi suhant elém, és azzal száguldoztunk új munkahelyem felé még nem is sejthettem mi vár rám. Városi lányként tömbház rengetegben nőttem fel libát csak könyvekben láttam. Valósággal rettegtem, amikor szörnyű rikácsolásukkal, gágogásukkal körbefogott 15 ezer liba. Vőlegényem széles mosollyal az arcán fogadott a szerény hajlékban ahol néhány perc alatt több mint 100 évet pörgethettem volna vissza az időből. Kis körömcipőmben bokáig süllyedtem a sárban és affektálva kérdeztem: Hol fogok főzni, ha nincs gáztűzhely? Hol lehet mosakodni, ha nincs víz? Hogy fogunk világítani, ha nincs villany? A tulajdonos persze, látva rémült arcomat minden tőle telhetőt megígért. Majd hozok ki turista gázpalackot, és azon lehet zacskós levest készíteni. Majd hozok petróleumot és petróleumlámpa fényénél romantikus estéket tölthetünk. Persze ígéretét nem tartotta be. Napokig felénk se nézett még ennivalónk is szűkösen volt. A tanyán volt még egy házaspár ők egy szót se tudtak magyarul, románok voltak. Ilyen 24 órás állást, a helybeliek nem vállaltak el főleg ennyi pénzért. A munkarend szó szerint látástól-vakulásig terjedt. Hajnalban ki kellett terelni a libákat a legelőre, majd hazaterelni, vizet húzni a kútból, kiadni a tápot, délután újra kiterelni estig. Éjjel pedig résen lenni, mert több libának leharapták a fejét reggelre, valószínű, hogy rókák lehettek.

Mikor szembesültem a helyzettel már nem volt visszaút, elhatároztam, végigcsinálom, ha addig élek is. Hiába próbáltam aludni éjszakánként, nem tudtam, az egerek örökös rágcsálásától, minduntalan helyet cseréltem párommal. Az volt a rögeszmém, hogy ha belül alszom, akkor a falon fognak felmászni a rágcsálók, és rám ugranak, ha kívül aludtam, akkor szintén rettegtem. Azzal, hogy a kútból húzott jéghideg vízből kell mosakodni, még valahogy megbarátkoztam, de hogy bográcsban főzzünk, és tüzet rakjunk az valahogy nem ment nekem. Főleg azt nem tudtam megemészteni, hogy amikor nem volt mit ennünk levágtunk egy libát a sok közül. Merő rettegésben teltek napjaim, de csodás módon, amitől a legjobban féltem a rengeteg liba társaságától az nem is volt olyan ijesztő. Néhány nap után olyan otthonosan mozogtam, mintha egész életemben közöttük éltem volna. Már- már ismertem néhányat közülük. Tudtam melyiknek, fáj a szeme, melyiknek törött el a szárnya. Melyik az, aki olyan félszeg, hogy társai félrelökik és megeszik előle az ételt.
Voltak olyan forró napok, amikor a közeli csatornában meg tudtunk mártózni, és pár órára megfeledkeztünk arról milyen nyomorúságos helyen is vagyunk tulajdonképpen.

Ilyenkor persze a másik pár állt helyt, míg mi elkalandoztunk. Ők többször is elhagyták a tanyát. Bebandukoltak a legközelebbi községbe, és kiegészítették a silány étrendjüket gyümölccsel, édességgel. Mi fogunkhoz vertük a garast a világért se költöttünk el egy petákot sem a nehezen megkeresett összegből. Sohasem mentünk be a faluba nehogy kísértésbe essünk a sok finomság láttán. Csorgó nyállal figyeltük milyen „zsákmánnyal” térnek haza munkatársaink a boltból. A zsugori felfogásunk végül jóval több kiadással járt, olyan váratlan dolog történt, amire még nem is számítottunk.
Szeptember elején ugyanis vőlegényemnek haza kellett utaznia néhány napra, hogy egy elmaradt vizsgáját pótolja Nagyváradon. Szeptember 6-án elbúcsúzott tőlünk, és engem a fiatal párra bízott. Még akkor este a kis nyomorúságos viskó konyharészében üldögéltünk a román feleséggel, amikor nagy robbanás történt, és az egyetlen kijáraton tódult be a tűz. Nem fogtam fel hirtelen, honnan jöhetett a nagy erejű robbanás, de pillanatok alatt levegőm sem volt. A tűz hamar terjedt, és minden útjában álló ruhát felfalt. Szerencsére nem veszítettem el lélekjelenlétemet, és kiugrottam az ablakon. Tudni kell azonban, hogy petróleumlámpával világítottunk. A farm tulajdonosa napok óta felénk se nézett, így nem volt mit tölteni a lámpába. Míg mi, a román lánnyal a konyhában voltunk, a rendkívüli ésszel megáldott móc úriember az égő lámpába benzint csűrölt. Az előtérben nagy mennyiségű benzin állt műanyag hordókban, ezzel az üzemanyaggal húztuk fel a vizet a kútból. Ebből volt bőven, így szegény ördög azt gondolta, ha nincs ló jó lesz a szamár is. Alaposan ráfaragott, mert az égő petróleumlámpa felrobbant a kezében, amikor benzinnel töltötte meg. Ráadásul az előtérben tárolt benzin is lángra lobbant. A mi hősünk elesett a kiáramló benzinfolyadékban és arca és karjai megégtek. Az asszonykája sikeresen ugrott ki az épület ablakán, és talpra esett, mint a macska csak az útlevelekért és pénzéért aggódva visszamászott a tűzbe. Hiába kereste értékeit, csak a hűlt helyüket találta. Az egyik karjába viszont belemartak a lángok. Mivel én világ életemben csapnivaló tornász voltam, nekem úgy sikerült kiugranom, hogy a bal könyökömre estem. Az ablaküveg sok helyen felsebzett, számtalan vérző sebbel tátongva tértem magamhoz. A kalyiba belső berendezése és minden értékünk, íratok, ruhák mind odavesztek a tűzben. Szerencsére az épület nem robbant fel, akkor még örültem is, hogy az oly sokszor beígért gázpalackot sohasem kaptuk meg. Mert ha a tulajdonos állja a szavát, ez esetben nem tudnám papírra vetni ezeket a sorokat. A román házaspár borzalmas kínokat állt ki, égési sérüléseik miatt észveszejtő ordítozásba kezdtek. Nem volt mit tenni, késő este kilenc óra tájékán nekem kellet segítségért szaladjak. Ők egy mukkot se tudtak magyarul, hiába indulnak útnak úgysem tudták volna elmondani senkinek, hogy milyen bajban vagyunk a farmon. Mivel én sosem jártam a faluban, azt sem tudtam, merre induljak, csak a távoli messzeségben láttam égni a lámpákat az országúton. A másik szoba nem égett le, onnan kikerestük a gazda elérhetőségét, címét, és azzal a kis notesszal a kezemben indultam útnak. A karomból szivárgott a vér, az arcom koromfekete volt, a ruhám sem lehetett különb. Soha életemben nem féltem úgy, mint akkor azon a kísérteties estén. Tudni kell rólam, hogy nagyon félek a kutyáktól, még a legkisebb ugató lénytől is inamba száll a bátorságom. A 7 kilométert magam sem tudom mennyi idő alatt tettem meg, de rettegtem, nehogy a sötétben találkozzam egy kóbor kutya falkával. Minden megrezzent levél, minden vijjogó bagoly hangjára torkomban dobogott a szívem. Kukoricaföldön, erdőn és veteményesen át vitt az utam, mígnem megérkeztem a falu legszélén álló kis házhoz. Bátortalanul bezörgettem, és egy öreg anyóka nyitott ajtót. Nem lehettem valami szívet melengető látvány, hisz valósággal megdöbbent, amikor meglátott.

Kétségbeesettem kértem segítségét, és egy szuszra elhadartam mi történt velünk. Kedvesen beinvitált lemosta sebeimet, megnyugtatott, és hamar nekilátott annak, hogy kisilabizálja hová is kéne telefonálni. A noteszból, amit a kezemben tartottam ugyanis egy szót sem lehetett kiolvasni. A vér ellepte lapjait,de szerencsére elmondásomból, hogy hol, melyik faluban lakik a tulajdonos, kikeresték a telefonkönyvben a számot, és felhívták. Csak a lánya volt otthon, aki elmondta apja Romániában van üzleti úton, de ő gyorsan autóba ül és kimegy a szerencsétlenül jártakhoz. Nemsoká meg is érkezett a fiatal lány egy terepjáróval, és engem felvett a faluban, utána kimentünk a libafarmra. A két égett ember ott jajveszékelt az árokban, siratták sorsukat, értékeiket. Hamar bevitt minket a gazda lánya a békéscsabai kórházba, ahol a két égett polgártársamnak borzalmas kínokat kellet kiállniuk. Én tolmácsoltam a kórházban, és kértem őket őrizzék meg hidegvérüket, amikor az égett bőrt távolítják el róluk. Az én karomat, még akkor éjjel megfilmezték, és kiderült a könyököm ripityára tört. Másnap hajnalban sürgősségi műtétként meg is operáltak, platinát szereltek a könyökömbe, utána gipszelték be. Mire vőlegényem visszatért, már minden megrázkódtatáson túl voltam. A román házaspár, a farm tulajdonosának falusi házában lábadozott, én pedig a kórházban feküdtem. Párom mikor megérkezett Romániából, benyitott a gazda házának kapuján. Még furcsállta is, mit keres a román fiatalember a tulajdonos lakásában, és miért borítja fehér hab az arcát. Talán azt gondolhatta, éppen borotválkozás közben zavarja. Arra kérték üljön le szépen, mert még hanyatt vágódik ,amikor megtudja mi történt. Szépen aprólékosan elmondták neki a történteket, és amikor megtudta, hogy én műtéten estem át azonnal bejött hozzám a kórházba. Sírva borultunk egymásra, és tudtuk ebből már nem lesz DACIA. A költségeket, a műtétet a libafarm tulajdonosa állta. Én végül is szenvedő alanya voltam részben a gondatlanságnak, és részben az emberi butaságnak. A gazda is érezte, hogy ludas a dologban, hisz ő nem vitt napok óta petróleumot a lámpába. A tüzet okozó „forrófejű” móc is hibás volt a balesetben. Mindenki elszörnyülködve hallgatta meséjét, hogy ő végső elkeseredettségében vetemedett arra, hogy kipróbálja jó lesz-e benzin is a lámpába.

Vőlegényem nem kísért haza Romániába a törött kezemmel, hanem beállt a farmra és négy ember helyett dolgozott, hogy ellássa az állatokat. Szüleim, nem is akartak engedni engem, a kis irodakukacot, libát őrizni. Mintha előre tudták volna, hogy bajom esik. Édesapám még egy papírlapra szerződést is íratott párommal, melyben az állt, hogy az előre megbeszélt időpontban úgy hoz haza, hogy hajam szála sem görbül meg. A minap került kezembe a kis megállapodás, amit akkor irtó viccesnek találtunk. Az is igaz, hogy pont azon a napon történt a baleset, amikor nem tudott rám vigyázni, mert az elbukott vizsgáját pótolta.

A legnagyobb félelem az, amikor az életedért küzdesz. Ha akkor, a fojtogató füstben pánikban esem, és nem a menekülést választom, nem tapasztalhattam volna meg, hogy második születésnapom szeptember 6-án van.
Azóta bizonyára megértik, hogy ha meghallom az Omega együttes slágerét miszerint „Petróleum lámpa, milyen szép a lángja” akkor könnyek szöknek a szemembe. A fiúhoz persze évek kitartó udvaroltatása után hozzámentem, és még ma is perzselő szerelem tüze él szívünkben. Legfőbb bizonyítéka ennek 2 csodaszép gyermekünk.