Én megpróbáltam. Tudom, hogy aki elment, azt meg kell gyászolni, és aztán el kell engedni. Vagy legalábbis ezt olvastam, hogy a halottainkat előbb-utóbb el kell engedni, hadd élhessék végre saját életüket.

De azt hiszem, nem egészen értem, hogyan és miért is kellene elengedjelek. Csak mert megígértem Neked? Persze, lehet, hogy eleged van már abból, hogy csip-csup ügyek miatt átrángatlak odaátról, és búsongok Neked. Torkig vagy a piszlicsáré földi ügyeimmel, mert már úgyis magasztosabb dolgokkal vagy elfoglalva, jó néven vennéd tehát, ha nem zaklatnálak időről- időre?

Az ígéretemet képtelen vagyok betartani. Különösen a tárgyak nehezítik meg a dolgomat.

(Meg az élet, de azt most hagyjuk.) Például itt van ez a Sir George nevű alak. Amikor takarítok, mindig alaposan kirázom belőle a port. Sir George nagyon rendes, jól nevelt medve, de rettenetesen fogja a port. Ha nem játékmedvének született volna, rövidnyakú, kigyúrt kétajtós biztonsági szakember lenne, szelíd, de őrző-védő arckifejezéssel. Medveként azonban a jobb mancsában egy kissé viharvert rózsaszálat tart. Bumfordi hősszerelmes, aki vallomásra szánta el magát.

– Hát ez meg hogy került ide? – kérdeztem annak idején, amint megláttam a kanapéd tetején a szőrös gavallért.

– Meg kellett vegyem, mert éreztem, hogy nekem szánja ezt a rózsát – mondtad – Sir George lett a neve. Angol, mert olvastam valahol, hogy azok úriemberek. Elég régen kaptam már szőrtől  rózsát, meg kell becsülnöm. Még akkor is, ha az úr egy játékmedve.

Mióta elmentél, Sir George a rózsájával nálam lakik.

Rám maradt a hajszárítód is. Kicsi, viharvert darab, lehetetlen zöld és szürke színkombinációban, néha köhög és harákol, mint egy öreg bagós, de olyan rendületlenül fújja a meleget, mint a sásdi fúvószenekar a Rákóczi-indulót. Leesik. Mindig leesik a fürdőszobapolcról, pontosabban lerántom, mert nem figyelek eléggé, és nem is teszem a helyére, ahonnan persze nem rántanám le. A múltkor is lesodortam, csattant hatalmasat a fürdőszoba padlóján, ott maradt, leültem mellé a sárga-kék kerámialapokra és az ölembe vettem.

– Miért sírsz? – kérdezte a pasim, amikor így ránk talált a fürdőszoba padlóján.

– Tönkretettem – hüppögtem

– Kipróbáltad már egyáltalán? – kérdezte, erre csak ráztam a fejem vigasztalhatatlanul, kivette hát a kezemből, bedugta a konnektorba, a hajszárítód egyet hörrent, aztán erőre kapott és mintha mi sem történt volna, fújta tovább a forróságot.

Ettől még jobban bőgtem.

Mert ez olyan rohadt igazságtalan. Hány éves vagy, te hajszárító? Tizenöt biztos, de lehetsz húsz is akár. Ennyi idősen már a kutyák is az örök vadászmezőkön loholnak.

Aztán épp tegnap beugrottam egy kicsi boltba. A föld alatt volt, meredek lépcső  vezetett lefelé, éhes voltam, jóval odébb volt még az ebéd, kopogós zsemlét vettem kutyafuttában és kaukázusi kefirt, lobogtam a pénztárhoz, kétszázharmincegy forint lesz, mondta a huszonéves, fekete hajú, fekete szemű pénztáros lány, számoltam ki az aprót, egy tízes, egy húszas, és akkor láttam meg a pulton.

Kockacukor-tartót. Klasszikus hetvenes-évekbeli dizájn, kanárisárga, olcsó műanyag, öblös, mint egy csésze, átlátszó műanyag fedővel, apró, fekete gombbal a tetején.

De régen láttam ilyet – csúszott ki a számon – vagy húsz éve.

A pénztáros lány elmosolyodott. Hát ilyet tényleg nem gyártanak sehol már, otthon keresgéltem, mibe tehetném a cukrot, és akkor találtam – mesélte. Még a nagymamámé volt.

Álltam a pultnál, és kínzó vágyat éreztem a kockacukortartó iránt. Kérjem, hogy adja nekem? Vegyem meg tőle? Kockacukrostul? De hát el kell, hogy engedjelek, nem? Pont ilyen állt a te konyhaasztalodon is. Gyerekkoromban csodálatosan szépnek láttam. Biztos voltam benne, amint nagy leszek, veszek magamnak egy pontosan ilyen kockacukortartót. Vagy elkérem a tiedet.

– Minek az neked? Majd ha leérettségizel, neked adom – nevettél, amikor kunyeráltam.

Aztán eltört, vagy eltűnt, pedig leérettségiztem, és nem kaptam meg. És most itt vagyok tőle  egy karnyújtásnyira.

– Az én nagymamámnak is pontosan ilyen volt – nyögtem ki, a pénztároslány kedvesen bólogatott, elvette az aprót, én elindultam felfelé a lépcsőn és tehetetlen dühöt éreztem a kockacukortartó, a hajszárító és Sir George iránt is, kiabálni szerettem volna velük, a földhöz csapni őket, hát hogy jöttök ti ehhez? Mit képzeltek ti magatokról, mi?

A tárgyaknak nem tudom megbocsátani, hogy túléltek Téged.

 

© Rácz Zsuzsa