S. egy szimpatikus, magát mackós termetűnek mondó férfi volt. Egy mérnök, néhány érdekes hobbival. Leveleztünk, és leveleztünk, aztán beszéltünk telefonon és beszéltünk és beszéltünk, de nem találkoztunk elég sokáig. Itt kellett volna gyanút fognom.

Egy gyerek mellett, főleg ha kevés a segítséged és még egyetemre is jársz, nincs üresjárat. S-el, a levelezést hamar felváltotta a telefonálás. Előbb naponta egyszer, majd naponta kétszer. Reggel egy félóra, este meg egy óra. Bevallom, először jó volt. Jó volt valakinek elmondani a napot, hogy tudtam, nem fogja később a fejemre olvasni, ha hibáztam. Jó volt meghallgatni valakinek a beszámolóit a saját napjáról. Nem tűnt fel, hogy este nem vele kellene beszélgetnem, mert mindig vacsora, és fektetés időben hívott. Nem baj, telefonálás közben etettem, és később fektettem le a gyereket. Mondom, nem tűnt fel nekem, hogy ez így nem jó. A volt férjem évekig tartó pocskondiázása után nagyon jól esett, hogy valaki foglalkozott velem, hogy felhív és érdeklődik utánam. Az már jobban feltűnt, hogy a személyes találkozást nem erőlteti. Ciki vagy sem, én javasoltam, hogy találkozzunk. Találkoztunk, második nekifutásra, az elsőt egy nappal előtte lemondta.

A találkozás nagyon sokkoló volt. Hozott virágot, elmentünk a Rómaira, beszélgettük, kedves volt, de éreztem, mi nem egy helyről jöttünk, ez az ember nagyon nem illik hozzám. Azt határozottan éreztem, ez az ember nem kell nekem. Szerintem ott kellett volna abbahagynunk. Mikor hazafelé autóztam, beleborzongtam a gondolatba, hogy ezzel az emberrel nekem még találkoznom kell. Mert bizony kellett. Mert az egyetlen segítségem a szüleim voltak, akik emiatt jogot formáltak arra, hogy beleszóljanak az életembe. Én meg úgy viselkedtem, mint egy kamasz, mint egy engedelmes gyerek, holott több évtizede nem voltam már az. Még találkoztam S.-el többször, lassan megbarátkoztam vele, a mackóssága már nem taszított annyira, szerencsére a testi kapcsolatot nem erőltette, mint később kiderült okkal.

Aztán valahogy mégis összejöttünk, továbbra is sokat beszéltünk telefon, hetente néhányszor találkoztunk. A szüleim már nem bébiszittelték gyereket, az ő korukban ez már megterhelő, mondták, szóval a randi úgy nézett ki, hogy S. eljött hozzánk, majd hazament. Aztán valahogy vizsgaidőszak lett és rájöttem, hogy nagyon le vagyok maradva, mert évközben nem tanultam. A késő estébe nyúló telefonálások miatt nem maradt rá, erőm, időm. Akkor kértem néhány nap szünetet, hogy tanuljak nyugodtan, de nem kaptam meg. Illetve megkaptam, csak Skypen és G-talkon kérdezte, hogy vagyunk és fájdalmasan hallgatott, ha szóvá tettem, hogy azt kértem ne keressen. Szerintem itt már biztosan abba kellett volna hagynunk.

Közben kiderült az is, hogy nem is mérnök és pilóta, mint mondta, hanem biztonsági őr, mert orvosilag már alkalmatlan a repülésre. Mellette volt valami vállalkozása is, de elég sok volt a szabadideje. Sokszor kérdeztem tőle, hogy meddig akarja ezt az életmódot folytatni és biztattam, hogy legyen alkalmazott, és hagyjon fel ezzel a bizonytalan és nem mindig patyolat tiszta vállalkozói életmóddal.

Megtapasztaltam, hogy nála az ígéret bizony csak ígéret marad számos esetben. Szeretett a nők védelmezője és imádója szerepben tetszelegni, de csak akkor, ha ez nem járt különösebb erőfeszítéssel. Felajánlotta, hogy megszervezi a nyaralásunkat, részletesen kitaláltuk, hogy hova és mikor megyünk – Horvátországba – még aznap megvette az autóstérképet és nagyjából ennyit is volt az a cselekedet, amit úgymond, lökdösés nélkül megtett. Mert én lökdöstem, elég hangosan és sokat, és végül elmentünk Horvátországba, de jobb lett volna, ha nem.

És most ugorjunk három évet az időben. Mert ez a lökdösés már ennyi ideje tart. Közben milliószor szakítottunk, illetve én szakítottam vele, de ő barátként továbbra is velünk akart maradni. A szüleim időközben kirepültek az életünkből, szó szerint, mert Indiába költöztek, a volt férjem sincs már velünk kapcsolatban. A GYES is letelt és el is költöztünk a rozzant családi házunkból egy helyes kis lakásba a gyerekemmel. Szóval változott sok minden és sok mindenki körülöttem.

Az egyetlen biztos pont S. volt. Számomra ő már rég nem volt férfi, úgy eléggé keveset bizonyított. Egy ideig azt reméltem tényleg tud a barátom lenni. Mert minden szakításunk után azt kérte, ha nem is vagyunk már együtt, azért barátilag tartsuk a kapcsolatot. Rendszeresen felajánlotta a segítségér, amit nem lehetett visszautasítani, mert akkor szemrehányóan hallgatott, vagy némán könnyezett. De az ígéreteiből sosem lettek tettek, csak akkor ha „lökdöstem” egy „kicsit”. Vagyis addig kiabáltam, toporzékoltam, míg megcsinélta. De amíg el nem hangzott az első szó, bele sem kezdett semmibe. Ha megkértem mást, vagy megcsináltam magam, megkérdezte, miért bántom, mindezt könnyes szemmel.

Sokszor kértem, hogy fejezzük ezt be a kapcsolatot. Megalázzuk egymást és raboljuk egymás idejét. Válaszként mindig szerelmet vallott, neki az is jó, ha kiabálok vele, mert legalább vele foglalkozom, mondta egyszer. Két és fél év után ismét hívtam az ágyamba. Tízszer. Kikosarazott. Kilencszer. Aztán eredmény nélkül távozott egy átszenvedett éjszaka után. Kértem, hogy többet ne jöjjön, ne hívjon, ne keressen. Válaszként sírva szerelemet vallott.

Közben beteg lettem. Egy kontár orvosnak köszönhetően másfél évig küzdöttem egy olyan betegséggel, amit hozzáértéssel két másik három hét alatt rendbetett. A végén már nem tudtam egyedül, illetve a lányommal együtt az utcán lenni, csak otthon. A testem mellett lelkem is beteg lett, kiborultam, féltem, rettegtem. Közben sóvárogva néztem az embereket, ahogy jönnek, mennek a szabad ég alatt, nem is értettem, hogyan mer egy ember egyedül menni az utcán.

És akkor S. elkezdett dolgozni, rájött, alkalmazottként jobb dolgozni. Nekem orvoshoz kellett volna mennem, elvinnem a gyerekem óvodába, mert ő már meggyógyult. S. nem ért rá. Dolgozni, már hónapok óta nem voltam és a gyerek sem járt óvodába. Ennivaló tudtam venni, mert ahhoz nem kellett a kapun kilépnem, de máshová nem mentünk egyedül a gyerekkel. Vegetáltam.

Mikor már két napja nem ért rá, felhívtam és adtam S.-nek egy ultimátumot. Vagy most jön és elvisz minket az oviba, vagy sose jöjjön többet. Nem jött többet, magától nem.

Ha már csak távoli emlék a folytatást, azt is megírom.