Konkrétan az, hogy miképpen szabaduljanak meg a szüzességüktől. És főleg kivel. Ezért aztán a tizenhat éves fiúkat kíméletlen éleslátás jellemzi. A minap is megyek az utcán, szolid sminkkel, libbenő szoknyácskában, annak biztos tudatában, hogy végre egyszer ki is aludtam magam, biztosan nem nézek ma ki többnek huszonötnél. Haladok könnyed táncos léptekkel, ahogy egy fiatal hölgynek rügyfakadás táján illik, amikor a következő mondatra leszek figyelmes, közvetlenül a hátam mögül:
– Te, én tisztára megőrülök az idősebb nőkért.
A hang vésztjóslóan mutált, kicsit pattanásosnak is hangzott. Igyekeztem úgy menni tovább, mintha mi sem történt volna, de megnyúlt a fülem és lelassultak a lépteim.
– Figyelj, most komolyan, szerintem ezek már tudják a tutit. Már van kérójuk, mobiljuk, autójuk, jó állásuk, de még nincsenek ráncaik, nem lóg a mellük, és szeretnek döngetni. Jó esetben már el is váltak.
-Mi leszel, ha nagy leszel, kisfiú?- kérdezte gügyögve a játszótéren egy gyanútlan nyugdíjas néni Áronkától, az egyik barátnőm négyéves, csodaszép gyerekétől, akire éppen én bébiszitteltem.
– Ha nagy leszek – felelte Áronka végtelen magabiztossággal – vasárnapi apuka leszek – Nyugdíjas néninek fennakadt a szeme, megesett ez a szegény lány, és itt maradt egyedül a gyerekkel, mondom én, hogy felelőtlenek a mai fiatalok, olvastam ki a tekintetéből.
Kis híján átestem egy járdaszigeten, méltóságomat megőrizve próbáltam visszanyerni egyensúlyomat és hagytam hogy a két márkás nacit, márkás pólót, márkás napszemüveget viselő, fejenként 190 centis ( ebből másfél méter csak a lábuk hossza volt) zsengehúsú, tüsihajú gimnazista fiú megelőzzön.
Még hallottam, amint az egyik odasúgja a másiknak:
– Látod, mondom, a harmincötév körüli csajok között is vannak nagyon jól karbantartott darabok. Te, asszem én ezt itt szívesen bevállalnám egy körre.
Azanyádúristenit, te pimasz kis nyikhaj mindjárt lecsavarom a füledet, a matekleckédet megírtad már, mutasd csak az ellenörződet, tüstént üzenek a kedves mamádnak „nyílt utcán szemtelenkedik tiszteletreméltó hölggyel, kérem nézzen a fiára, köszönettel,” rácztanárnő.- futott át az agyamon egy pillanat alatt, aztán lehiggadtam.
Végtére is, lehet, hogy igaza van a fiúknak. Mi, harmincas nők tényleg tudjuk a tutit.
A baráti köröm elsősorban harminc egy-két-há éves nőkből áll, akiknek valóban nem lóg a mellük és nem ráncosak, szeretnek szerelmeskedni (lásd fentebb: döngetni) van már mobiljuk, autójuk, lakásuk, állásuk. Sőt, ex-férjük is van. És gyerekük.
Szorongva, szájtátva figyelem veszélyes bűvészmutatványukat, ahogy egyensúlyoznak a földön az óvoda, az iskola, a munkahely, a balettóra, az úszólecke, a vacsorafőzés, az esti mese, a rezsiszámlák trapézán.
…Egy átlagos kedd éjszakán amikor reggel megint fél kilencre kell menni, és előtte beérni az oviba a gyerekkel, de éjjel kettőkor arra ébredsz, hogy sír és negyvenfokos a láza.
Priznicelni, ahogy annak idején az anyád, langyos vízet ereszteni kádba, nem kétségbeesni, nem sírni, erősnek lenni, felöltöztetni a vacogó kis testet, remegő kézzel elfordítani a slusszkulcsot a hideg autóban, megtalálni a kórházat. Átadni egy ropogósra keményített fehérköpenynek azt az édes kicsi csomagot és reszketve ázni a folyosón a hideg, kékes neonfényben.
– Csak egy sima influenza, holnapra sokkal jobban lesz a gyerek, ne aggódjon anyuka, -paskolja meg a kezed az ügyeletes orvos, fáradt a tekintete, arca nyúzott, doktor úr, a maga szíve sose fáj?
Nem fogadna örökbe minket csak egy kicsit, mondjuk két napra, olyan nehéz, mint az ázott lópokróc, ez a felelősség , megtenné, hogy leveszi rólam kicsit, hogy kapjak levegőt?
Persze nem ezt mondod, hanem elmosolyodsz a könnyeiden át, és erős leszel megint és egyensúlyozol tovább erődön felül…
Nem akarom, hogy a barátnőim egyedül neveljék a gyerekeiket. Beleszakad a szívem. Nem akarom, hogy elváljanak. Én nem fogok elválni, juszt se – hisztiznék legszívesebben.
Én majd jobban csinálom, másképp, másképp, mint a felnőttek, hajtogatom, mint egy kamasz, akinek meggyőződése, hogy minden felnőtt hülye. Csakhogy történetesen ezek a felnőttek a barátnőim, akiket szeretek, és akikkel egykorú vagyok, mert ugye, én is idősebb ( bár egész jól karbantartott ) nő lettem.
-Mi leszel, ha nagy leszel, kisfiú ?- kérdezte gügyögve a játszótéren egy gyanútlan nyugdíjas néni Áronkától, az egyik barátnőm négyéves, csodaszép gyerekétől, akire éppen én bébiszitteltem.
– Ha nagy leszek—felelte Áronka végtelen magabiztossággal- vasárnapi apuka leszek-
Nyugdíjas néninek fennakadt a szeme, megesett ez a szegény lány, és itt maradt egyedül a gyerekkel, mondom én, hogy felelőtlenek a mai fiatalok, olvastam ki a tekintetéből. Tiltakoztam volna, hogy nem, nem így történt, tényleg szerelem volt, és szent elhatározás és apás szülés, nem tudom, hol romolhatott el, hogyan lett belőle vasárnapi láthatás.
De hát ez mégsem az én életem, kaptam észbe, mégsem az én gyerekem, akartam hirtelen mentegetőzni, de nem szóltam, mert rájöttem, hogy de, mégis. Egy kicsit az én életem is.
© Rácz Zsuzsa – megjelent a Maxima című újságban: 2004. augusztus (Sanoma Kiadó)
