Majd holnap. Majd jövő héten. Majd a fiaim ballagása után. Majd ha leérettségiztek. Sikerült a felvételi! Akkor most! De jövőre már mindenképp… Úgy kipróbálnék egy új frizurát, vagy egy egészen új öltözködési stílust! Talán egy másik munkába is szívesen beletanulnék. Annyi minden érdekel, annyi minden kimaradt eddig. Szeretnék folyékonyan beszélni angolul! Olyan jó lenne, ha tudnék magamnak ruhákat varrni! Egy könyvet is szívesen írnék az életemről, hátha mások okulnának az elkövetett hibáimból. És így tovább. Ezeknek a vágyaknak a megvalósításával azonban mindig egy különleges alkalomra vártam. Egy következő életre…

Valamikor a negyedik évtized derekán eszméltem rá arra, hogy én még nem is éltem. Voltam anya, feleség, gyerek, testvér, odaadó tanító néni. Beleszórtam minden fűszert, mégsem éreztem az életem ízét. Hiányzott a legfontosabb hozzávaló belőle, én magam. Ettől a felismerésnél gyorsan el is szégyelltem magam. Mi ez? Lázadás? Mit akarok tulajdonképpen? Hogy lehetek ennyire önző, hogy magamra gondolok? Önzés ez egyáltalán? Vagy csak egy egészséges vágyakozás? Hiszen egy életünk van, csak ez alatt tudjuk megvalósítani a saját álmainkat!

Közben szomorú híreket kaptam a környezetemből: valaki cukorbeteg lett, mást ízületi bántalmak gyötörtek. Fásult beletörődés a nőgyógyászati műtét utáni megváltoztathatatlan állapotba, vagy a családtagok halálesetébe – ilyesmikről beszélgettünk. Meg elodázott vágyakról, elmaradt barátokról, megválaszolatlan levelekről, elfáradt kapcsolatokról, lemondásról. Ott tartottam a tépelődésben, hogy most akkor számomra is maradnak-e a megszokott receptek, vagy ébren álmodom, és új dolgokkal próbálkozom? Ekkor olvastam valahol, hogy a nők maguknak kreálnak különböző szerepeket és élethelyzeteket, aztán meg szomorkodnak, mert mást is szeretnének, máshogyan is szeretnék. Nem, nem akarok szomorkodni, új szerepekre vágyom! Így aztán, közel az ötvenhez, feladtam a régi életemet, elváltam, és új életet kezdtem egy új recept szerint: „A boldogság döntés kérdése”!

A döntésem szerint, nem kell nap, mint nap a munka hősének lennem itthon és a munkahelyemen. Nem kell mindenkinek maradéktalanul megfelelnem, nem kell mindenkit magam elé engednem a kígyózó postai sorban, és nem kell minden nap minimum kétfogásos ételt tennem a majdnem felnőtt fiaim elé. Az új szerep először szokatlan volt. Sokszor már majdnem ugrottam egy-egy feladatra, de a kezemben volt egy jó könyv, vagy épp olvastam egy érdekes cikket az interneten és nem mozdultam. Tanultam nemet mondani. És a nagyvilág egyre jobban kinyílt. Kiállításra, moziba mentem, egyre kellemesebben éreztem magam a bőrömben. Ennyi? Ilyen könnyen elértem, hogy jobban érezzem magam? A környezetem először csendben csodálkozott, aztán kezdte megszokni a változást. S lőn, a csoda: gyorsabban, könnyebben ment a munka, nem haltak éhen a gyerekek, megtalálták a porszívót, a kenyérvágó kést, és lassan még a zsemle helyét is felfedezték a boltban. Kezdtek tisztában lenni az árakkal, ráébredtek, hogy a csoki áráért is keményen meg kell dolgozni. Becsülete kezdett lenni a munkának és pénznek. Lám, lám? Mire jó, ha anya új életet kezd?

Ha ez ennyire jól megy, írjunk az új recepthez még egy hozzávalót, tegyünk bele még valami pikánsat! A legnagyobb álom: jelentkezés az újságíró iskolába. Önéletrajz. No, az rövid lesz! Az iskolák és egy harmincéves munkaviszony, ugyanabban az intézményben. Pályázat. Az már sokkal komolyabb, megszenvedtem vele. “Örömmel értesítjük…” Felvettek! Engem! Az események innen felgyorsultak. Tanítási órák, feladatok, határidők, értékelések. Előadók, akiket eddig csak látatlanban tisztelhettem, akiknek az írásait eddig csak lopott óráimban olvashattam. És most ott voltak előttem, tanácsokat adtak és segítettek. A fiatal csoporttársak lendülete sodort magával. Nagyon élveztem! Ez a pár hónap visszaidézte a fiatalkoromat, amikor még azt hittem, enyém a világ. És egy kicsit most tényleg az enyém volt, és azzal a kitartással és lendülettel, ami bennem van, még lehet is. Sokat kaptam. Új gondolkodásmódot, csapatszellemet, versenyképes tudást, önbizalmat, mosolyt, új ismeretségeket. Egy teljesen új világba csöppentem, ahol kihívások és lehetőségek várnak rám.

Jó ez az új recept! Jó – a napi gondok ellenére – mosollyal feküdni és felkelni. Jó úton haladok úgy, hogy a környezetemben is megértették és elfogadták az ambícióimat. Senkit nem ér veszteség, mert tudják, azzal, hogy az álmaim megvalósulnak, még több energiám lesz, ami mindenkinek a hasznára válik majd. Megnyugodtam, nem vagyok önző. Életem csak egy van, ezt kell a legjobban élni. Megérte változtatni. Teréz anya is azt írta: Az élet álom, tedd valósággá! Ezt tettem!