Kis víztócsa csillogja körül meztelen lábfejét. Megvárja míg megszárad, nem törli fel.
Nézegeti magát a tükörben. Bennem. Tükröm, tükröm, mondd meg nékem…
Igen, a férfiak is gondolnak erre. A jó pasik. Mondd meg nékem, hogy kell- e ma feltétlenül borotválkoznom. Mert utálok. Végigsimítja az arcát. Még nem visszhangzik a borosta sercegése a fürdõszobában. Viszont szúr. Ha ma nem borotválkozom, holnap már nem fogja szúrni. Õt. A nõt.
De az arcvizem illatát imádja. Nem csak õ. A többiek is, a metróban.
Mint a reklámokban. Imádom, ha simogat, mindig simogat, ha meztelen az arcom.
Ha borotválkozó tükör lennék, utálnám a villanyborotvát. Villanyborotválkozni reggelenként annyi, mint gyertyafényes vacsorán hamburgert rendelni.
A férfi az nem villanyborotvál. Az elõveszi a zselét, habzó borotvakrémet, a duplapengéjû borotvaéles férfiszerszámot. Lentrõl felfelé, módszeresen, határozott mozdulatokkal kifaragja az arcát. Tenyerébõl arcvizet löttyint rá, illata belengi az egész lakást. A füle mellett marad némi szappanhab.
Szándékosan nem törli le. Azt le lehet csókolni. Elégedetten szemléli magát a borotválkozó tükörben. Tessék, ma is férfi vagyok.
A mû elkészült. És megoldja derekán a fürdõköpenyt, vagy lekanyarítja a frottírtörülközõt, egy pillanatra felragyog a teste. Aztán elmegy öltözködni. Utánam az arcvizem.
©1997 Rácz Zsuzsa
