2021 májusa. Kívülről látom magamat. Mintha kiléptem volna a testemből. Mai napig beleborzongok. Először csak zsibbadtam, aztán elvesztettem a kontrollt a testem felett. Persze jött az adrenalin, mi lesz, hogy lesz, egyedül vagy otthon két gyerekkel, férj tűzoltó, szolgálatban. Gyors telefon anyáéknak, jönnek, majd mentő.

Ülsz egy tolókocsiban, nézel magad elé. Lepereg minden… Hogy te, az örökmozgó, folyton intézkedő, pörgő életű, ülsz. Ülsz egy székben, és semmi más. Magamban sírtam. Kívül nem, ott nem lehet. Mert talán megszokták, te nem sírsz. Vagy én szoktam meg, magam sem tudom már. Hallod a neved, te következel, az orvos szól. Mennél, de nem tudsz, másokra vagy utalva. És betolnak. Vizsgálnak, sürgősségi MR. Majd pár óra, és kimondták az ítéletet felettem: SCLEROSIS MULTIPLEX. Fú, hallottam ezt már valahol. Hol is? Ja, egyik ismerősömnél merült fel ez. Azt hiszem, valami idegrendszeri gond. Ja, hogy neki mondták, tényleg, hogy fogadja el, hogy innentől ágyhoz kötve éli az életét. Na ez volt az a pont, ahol azt mondtam, hogy ez nem az én életem. Hadakoztam, majd valahogy talpra álltam pár nap múlva.

Ok, a gyógyszeres kezelés kezdődik… Hát mit mondjak, voltam már jobban. Akkori munkahelyemen gyerekek közt, minden 3. héten otthon, hol ez a nyavalya, hol az. Közben magyarázkodj, ma miért nem bírsz, miért nem jössz munkába… Belül tobzódtam önmagam és egy olyan ember között, aki árnyéka önmagának. Aztán a gyógyszer nem hatott. Egyik tünet után jött a másik. Az élet megállított. Munkahely feledve, magadra kell gondolni, felállni. Felállni egy három hónapos fekvésből, ahol pár lépés is kihívás.

Hosszú egy év volt.

Az élet adott egy új esélyt. Meglassulva, de élvezve. Megadta nekem azt a hihetetlen különleges lehetőséget, hogy olyan helyen dolgozhatok, ami életem álma. Településünk önkormányzatára kerültem.

Az új élet új kihívásokat hozott. Mindennap szembe kell néznem önmagammal. Önmagammal, aki nehezen megy, legtöbbször bottal. Aki folyton szédül. Aki olyan gyönyörűen tud elesni, mint senki más. Aki folyton mosolyog, mert tudja, minden egyes nap felülmúlja önmagát. Munkahelyemen sok nő dolgozik együtt. Mondhatnám tyúkólnak is, pár kakassal. Az ember új munkaerőként törekszik arra, hogy minél jobban beilleszkedjen. Ehhez persze nem jön jól, ha egy kisvárosban laksz, és imádják a pletykát. Elkezdődött a végeláthatatlan hajsza. Figyelnem kellett, hogy kinek mit mondok, aggályokkal fogadtak. Jól kellett végezni a munkámat. Úgy, hogy mellette magammal küzdöttem, majd belegebedtem.

Aztán teltek a hónapok, jött egy fordulat. Magam sem tudom, mi okozta a változást. Valahogy elmaradtak a mindennapi furkálások egymás iránt, valahogy minden jóra változott. Elkezdtünk együtt, egy csapatban dolgozni. Legalábbis én ezt érzem. Sokkal több van a munkatársaimban, mint ők magukról hiszik. Én látom bennük a jót. A jót a munkájuk során az emberek felé, látom, mikor megbántódnak. Látom némelyikük arcán a könnycseppet. Látom, hogy mennyire jó anyák, nagymamák, barátnők. Látom, mikor gond van otthon, látom, mikor minden happy. Vajon ők mit látnak bennem? Azt látják, aki nap mint nap mosolyog és próbál pozitív lenni, vagy azt látják, mikor laptopom mögé bújva várom imádkozva, hogy a napot túléljem? Elengedtem mindent és hagyom, hogy mi együtt dolgozzunk. Együtt, egy közegben. Barátságok születtek, ahol nem okoz gondot, ha a kolléganő reggel jön értem, mert bottal nem igazán tudok gyorsan és sokat menni. Ahol nem okoz gondot, ha a gyerekedért nem érsz oda, mert elmennek érte. Ahol hétvégén is ráírunk a másikra, hacsak annyira minden rendben van-e. Nehéz egy tyúkólban jónak lenni, de nem lehetetlen. Mi együtt vagyunk egyek. Sokfélék vagyunk, sokféle gondolkodással. Viszont mind egyet akarunk. Boldognak lenni. Azt hiszem meg kellett tanulnunk egymásnak boldogságot adni. Valószínűleg nem vagyunk még a jéghegy csúcsán, a közepén viszont igen. Ahol dönthetünk, fel vagy le indulunk. Remélem, hogy én a ,,FEL” vagyok az életükben. Egyszerűen szeretem őket, úgy, ahogy vannak. És azt hiszem, ők is engem.