Nem terveztem, hogy eladó legyek.

Gyerekként, a 70-es években kis falumban, amikor még váltott műszakban jártunk iskolába, mert csak négy tanterem volt, ha délutánosok voltunk, akkor rendszeres feladat volt tíz óra tájban elmenni a boltba kenyérért. Volt, hogy hosszasan vártuk a kenyereskocsit, ilyenkor barátnőmmel könyököltünk a pulton, és hol azt figyeltük ámulattal, hogy a boltos nénik milyen hosszú listákat képesek nagyon gyorsan összeadni papíron, hol meg azzal szórakoztunk, hogy a polcokon látható áruk neveit fordítva mondtuk, vagy barchobáztunk. Boldog időtlenségben.

Arra a kérdésre, hogy mi szeretnék lenni, egészen hetedikes koromig azt mondtam, hogy színésznő. Minden lehetséges szavalóversenyre elmentem, szerettem szerepelni az iskolai ünnepségeken, és álmodoztam egy olyan hivatásról, aminek elég kevés realitása volt.

Nem terveztem, hogy eladó legyek.

Amikor nyolcadikos lettem, beütött a kamaszkor, nálam többek között vaskos önbizalomhiánnyal, és a továbbtanulás iránya a közeli megyeszékhely kereskedelmi iskolájába vitt. Csodás osztályom volt, nagyon sok szeretetet kaptam tőlük, máig szívemben vannak, meg szerencsére a fészbukon is.

A szakmunkásképzőben nagyon gyorsan megéreztem, hogy nem itt lenne a helyem, de ha már elkezdtem, végigcsináltam, és kozmetika- és vegyicikk-eladó szakmát szereztem. Minden második héten gyakorlaton voltunk, nyáron is több hetet dolgoztunk, bőven kipróbálhattam, milyen a pult másik oldalán lenni. Figyelni az oktatók tanításaira, miszerint „mindig a vevőnek van igaza”, és nem nagyon díjazták, amikor valaki a neszeszeres táska helyett mitesszeres táskát kért, és a 16 évemmel annyit tudtam tenni, hogy pofon röhögtem a vevőt, majd visítva berohantam a raktárba. Gyakorlati oktatóim nemcsak a kereskedelmi szakma rejtelmeire tanítottak, de úgy általában az élet nagy dolgairól meg magukról sokat meséltek, mai napig emlékszem például, mi volt a kedvenc nótájuk. Tanulóként mi végeztük a nehéz munkát: takarítottunk, pakoltunk, vágtuk a fát a pincében és vittük fel a boltba a szénnel együtt, vagy a távolabbi raktárból vittük 20 literes kannákban a lakkbenzint. A szomszédban dolgozó címfestő, drága Miklós bácsi be-behívott minket melegedni, mert hiába volt rajtunk a szép zöld leninkabát, azért meglehetősen fáztunk a hidegben. Az illatszerboltban pult alól árultuk a Kolynos fogkrémet, meg próbáltuk kimondani néhány angol nyelvű termék nevét – kevés sikerrel, és jókat nevettünk magunkon. Az Old Szpájsz nekem azóta is Old Spicc.

Szerettem szagolgatni a higítókat, és egyszer nem bírtam magammal, és megkóstoltam a tapétaragasztót, mert annyira jó állaga volt, finom viszont ugyanúgy nem, mint gyerekkorom banánhiányos éveiben a banánsampon. Szóval igazán színesen telt el ez a három év.

Ezután főleg nem terveztem, hogy eladó legyek.

Alig vártam, hogy végezzek, és elhatároztam, én aztán nem fogok a pult mögé állni. Mentem a szakmunkások szakközépiskolájába, hogy érettségit szerezzek, és a közeli kisváros egyetemén kaptam adminisztratív munkát, ami akkor álmaim netovábbja volt. Húszévesen férjhez mentem, majd pár év múlva elváltam. Hét év ottani munka után elmentem egyetemre, majd 32 évesen újra férjhez mentem, aztán megint elváltam.

A második válás után nagyon nehéz volt az újrakezdés, de igazából akkor kezdődött el az igazi életem, rátaláltam az igazi hivatásomra, és a főállásom mellett adódott lehetőség egy barátnőm által vezetett ezüstékszer-boltban beugrósként dolgozni.

Pedig nem terveztem, hogy eladó legyek, mégis életem csodás szakasza volt az a pár év, fantasztikus nőkkel állhattam a pult mögött, és igen jól jött a szakmunkás bizonyítványom, meg a sok évvel azelőtt belém nevelt szemléletmód, miszerint „mindig a vevőnek van igaza”. Akkor már bárki bármit mondott, senkit nem röhögtem pofon, türelmesen vártam, amíg valaki a legalább kétszázfajta icipici orrpiercingből végre kiválasztotta, melyiket szeretné. Nagyon izgalmas feladat volt egy olyan boltban dolgozni, ahol sokféle korú, rendű-rangú ember megfordult. Nem is volt mindig könnyű a munka, de mindent jól viseltünk, mert szerettünk együtt dolgozni, rengeteget beszélgettünk, zenét hallgattunk, cseréltük a recepteket, vagy éppen megbeszéltük a pult mögött az orgazmussal kapcsolatos tapasztalatainkat, és nagyon csodálkoztunk, hogy az aktuális vevő ezt meg sem hallotta, annyira koncentrált, hogy a megfelelő pontfülit megtalálja magának. Ki miben volt tájékozottabb, adta tovább tudását a többieknek. Mondjuk, volt, hogy megszámoltuk, hogy ott a pult mögött hány diplomával rendelkezünk összesen. Mert nem azt terveztük, hogy eladók legyünk.

Mégis, nem adnám semmiért azt az élményt, hogy megtapasztalhattam, milyen egyszerre két párhuzamos világban lenni: kiszolgálni a vevőinket, és közben egy olyan női közösség részének lenni, ami mindenkor megtart.