Gyerekkoromtól fogva vonzott a vidéki, téli élettel járó, közös, női munkálkodás, a fonó hangulat. Legyen az csigatészta készítés, dohányfűzés, tollfosztás, vagy kukorica morzsolás. Amíg a kezek járnak, felröppen egy-egy ének, mese, vagy igaz történet. Így jut a közösség tudomására mikor, ki született, halt meg, kinek mi van eladó, ki hogyan főzi, süti ezt, vagy azt, ki állított májusfát és kinek. A fonó nem csak a gyapjú fonásának a helyszíne, hanem barátságok születésének, problémák kibeszélésének, ezáltal megoldásának is a helyszíne volt.
Veszteségem fájdalma még a legszorosabb barátnői kötelékemet is majdnem bedarálta. Az infertilitás és az abból adódó selejtesség érzés majdnem képes volt arra, hogy végleg elszakítson attól a három nőtől, akikkel kiskamasz korom óta, – immár 24 éve – közös az utunk. Náluk ugyanis születtek nászutas bébik, nekem meg még 14 év házasság alatt sem sikerült utódot prezentálnom. Micsoda végletes sorsok egy szeretetkapcsolaton belül! Hogyan lehetséges ezt közös nevezőre hozni?
Ebben az érzelmi hullámvasútban, valahol a gyermekágy 4. hetében érkezett a mentőöv egy másik anyukától: ’ismered a Mamakört? Nekem nagy megtartó erő volt anno.’ Több se kellett, már jelentkeztem is az első babás csoportba, egy hónap múlva indult. Számoltam vissza a napokat. Néhány orvosi vizsgálatot leszámítva ez volt az első hely, ahová kimozdultunk az akkor két hónapos kisbabámmal, ami télvíz idején önmagában is áttörést jelentett.
Amikor gyógyszert kellett beadni minden állatnak, hát együtt vágtunk neki a telepnek. Egyikünk nyitotta az ajtót, míg a másik kutyát terelt, a harmadik a szájukba tette a falatot. Ha az ebeknél fésülni, körmöt vágni kellett, akkor is ott voltunk hát egymásnak, hogy minden rendben menjen. Tudjuk, hogy számíthatunk bármelyikünkre. Nem kell magyarázni, érvelni, győzködni: ugyanazt akarjuk és ugyanazt gondoljuk. Ha segítség kell, ott a másik karja, háta.
Másfél éves volt a gyerekünk, amikor elváltam és az nem volt kérdés, hogy vissza kell mennem dolgozni. A következő 4 év állandó vesszőfutásától ma is görcsbe rándul a gyomrom: nehogy beteg legyen, nehogy beteg legyek, hova tegyem, amikor ezt vagy azt meg kell csinálnom munka gyanánt. Volt idő, amikor egyszerre 4 helyen és több különböző projektben próbáltam megfelelni. Ma már nem is értem, miből gondoltam, hogy ez egyáltalán működhet.
