Nagyon hideg van. Pedig kabátban ülök. Mondhatnám, hogy a magyar egészségügy, de inkább nem is gondolok ilyenre. Elég, hogy beszűrődik a beszélgetések foszlánya a sapkám alá. Hagytak volna meghalni…
Már hallani sem bírom ezeket a mantrákat. Igaz, persze. Mint, ahogy az is igaz, hogy homokba dugjuk a fejünket, hazudunk magunknak is, és úgy teszünk, mintha minden rendben lenne. Így nem lesz. De most nem akarom felbosszantani magam.
Fázom. Ez a folyosó a hullaházra emlékeztet. Még a szagát is érzem. Ott fáztam ennyire, amikor egy kicsi csomagban a koszos ablakon át kiadták azt, ami a testvéremből maradt. Néhány papírfecni, két szem rágó, meg egy imádságos könyv. Összeszorított foggal megpróbált még imádkozni. Nem tudom, hogy sikerült-e neki, de a foga nyoma azóta is itt van a polcomon, ahogy a könyvbe mélyesztette. Szerintem megharapta Istent.
Nagyon fázom. Tegnap óta, amikor megcsörrent a telefon és azt mondták, kérjük fáradjon vissza, mert találtunk valamit a mellében!
Azóta fázom. Fegyelmezetten és halálos nyugalommal intézem, hogy valaki megmondja, most mi van. Halálos nyugalom. Micsoda hülye kifejezés. Belehalni a nyugalomba. Jobb lenne inkább ordítani. De mi sohasem ordítunk.
Vetkőzzön le és feküdjön fel, mosolyog a doktornő. Fiatal és szép, teszi hozzá. Majd egy pillanatra megfogja a kezem, és érzem, hogy ezzel támogat, pedig ebben az esetben inkább zokogásra késztetne az együttérzése, de tényleg halálosan nyugodt vagyok. Nem fogok sírni. Minek? A kezem felemelem, mert erre kér. Még jobban fázom a zselés anyagtól. amit a mellemre ken. Közben arra próbálok gondolni, hogy valamiképpen feldobjam magam, hogy ez most egy szenvedélyes eset is lehetne, ha máshol és más valakivel feküdnék. Intim. Akkor nem fáznék, hanem égnék. A tűz gondolata hirtelen behozza az agyamba, hogy tuti az égetést választom. Belehalnék, ha bezárnának egy szűk helyre és még rám is szögelnék. Majd ezen elmosolyodom és rájövök, ha már belehaltam, akkor nem tudok belehalni. A képernyőre lesek. Az orvos a monitort figyeli. Erek, szövetek, formák. Csodásan szép. Szép vagyok belülről. Átfut rajtam a boldogság, hogy én, aki ilyen szenvedélyesen kutatja mi is van belül most láthatom. Lenyűgöz, hogy milyen csodás az az együttműködés, ami a testemben van. Az, hogy megfigyelhetem a nyomokat, amit a történetek bennem hagytak. Csúszkál a műszer a mellemen, aztán a szövetek között fekete pontok kezdenek vicsorogni rám. Kísértetek, amik hangtalanul tanyáznak a testemben. Bár azt hiszem, hogy a szellemek pont azért nem szólnak, hogy rettegj a némaságuktól. Nem akarják, hogy tudd, kik is Ők. Sokan vannak az életünkben.
Fázom. Csapongok. Biztos, hogy engem nem fognak szétszurkálni. Minek sugár, ha így is sugárzom? Ugye tényleg gyógyszert és nem mérget csepegtetnek majd belém? Mert mást sem teszek, csak az érzelmi mérgektől próbálok szabadulni.
Fázom. Jó. Akkor eladom, amim van és elviszem a gyerekem mindenhová, ahová vágyik. Nem mondom el neki, majd nem előtte hányok. A világítós fa Új-Zélandon meg a delfinekkel úszás majd eltereli a figyelmét.
Fázom. Látom magam belülről. Remélem itt van Isten is. Halálosan nyugodt vagyok. Már megint ez a hülye halál.
– Daganat. Mintát veszünk – mondja. – Hajlam – folytatja.
– Hajlamom van a testemben tárolt néma szellemekre – suttogom.
– Több vizsgálat kell, de ne féljen, hisz fiatal és szép. A stressz, a hajlam, a környezeti tényezők – ezt is mondja, és közben újra megfogja a kezem, majd hozzáteszi – Mi nők, mindent kibírunk.
Letörlöm magam. Kicsit szégyenkezem. Gyorsan felöltözöm. Kilépek a rendelő ajtaján. Nagyon hideg van itt. Tényleg, olyan, mint egy hullaház. A hajlamom, meg a stressz. Miért nem mondta ki, hogy a boldogtalanság? Itt nem ér ilyen szavakat használni? Majdnem megkérdeztem, hogy mondja, Ön hogy nevezné ezeket a fekete pontokat a mellemben, ha egy nem orvosi nevet adna nekik?
Egy székre rogyok. A szellemek itt viháncolnak bennem. Láttam őket. Azt mondják, aminek nevet adsz azt sikerül megszelídíteni. Tudom a nevüket. A nem orvosi nevüket. Van amelyiknek ember neve van. Van amelyik egy emlék. Illat, pofon, ölelés, bánat.
A testvérem is azt mondta egyszer, hogy a testünk olyan, mint egy veteményes. Belénk szórja magjait mindaz, mit megélünk, és amilyen történeteket alkotunk, másokkal közösen. Itt borulnak virágba, vagy válnak gyommá.
Fázom. Annyira elmondanám a velem szemben ülő nőnek, akinek az arca viaszszerűen fehér a szenvedéstől, hogy adjon nevet a szellemeinek! Legyen rájuk mérges, vagy bocsásson meg! Hogy nem csak a hajlam! Hanem mi itt, mindannyian okozói vagyunk annak, hogy néma szellemek járkálnak a testünkben.
Valóban egymást nyírjuk ki. A csendes gyilkosságok az életünk részei. Csak ezért senki sem akar felelősséget vállalni. Átsiklunk rajta, hogy a szeretetlenségünk, a bántásaink, a másik érzelmeinek kihasználása nőni kezd a kertünkben. Senki sem akar azon elgondolkodni, hogy ezeknek a betegségeknek milyen arányban vagyunk mi az okozói, azzal, hogy bántjuk egymást. A minket ért bántások, gyommá nőnek bennünk. Ha jobban emlékeztem volna a testvérem szavaira, talán nem kéne hideg folyosókon fáznom.
Felállok. Úgy járok, mint egy macska. Puhán, hangtalanul.
Kedvesem, ne féljen, jut el hozzám a nő hangja. Beleütközöm. Csak ne féljen.
Ránézek és a szemében lévő kedvesség kifakasztja belőlem a fogvatartott könnyeket. Átölel. Almáspite illata van. Vizesre sírom azt a szép kendőt, ami eddig a kopasz fejét fedte, de a vállára csúszott. Ő pedig csak ölel. Megállítja az időt. Démonokat szelídít.
Végigcsinálja, ahogy én is. Mert nincs még itt az idő a halálra, mondja.
Hallom magamban a lágy hangját, ma is. Végigkísért az utamon az ereje, akkor, amikor tényleg végig csináltam. Már öt éve.

A határidő eltelt.