Yuppi! Ez a nap jó híre! Holtbiztos, hogy vannak ízületeim, legalábbis a csípőm tájékán, mert úgy sajognak, mint a hédermenkű! (Meg ne kérdezd, mi az a hédermenkű, fogalmam sincs, de egy barátnőm minden hasonlatát ezzel zárja le, és megtetszett, el is oroztam.) Ahogy kaptatok felfelé a csendes lépcsőházban, és csalódottan észreveszem, hogy még mindig csak kettő darab római egyes sorakozik a falon egymás mellett a fordulóban, gyorsan kiszámolom, még kétszer tizenkettő, azaz huszonnégy lépés. Huszonnégy sajgás. Kibírom, ha belegebedek is! Már csak a kulcsot kell előbányászni a táska mélyéről, naná, hogy közben kipotyog az ajakbalzsamom meg a szemránckrémem, de végül leküzdök minden akadályt, és nyitom az ajtót. Régebben ilyenkor mindig kiabált a lányom vagy fiam bentről: hello anya! Egy ideje már csend fogad. A levetett cipő pontosan ott van, ahol reggel hagytam, a konyhában, szobában ugyanazok az állapotok. Senki se rontott vagy javított rajta. Mióta felnőttek és elköltöztek, se hello, se sok kabát a fogason, se kérdések, hogy mi van enni, hol a zoknim, ki lopta el? Egyedülálló, ötvenes anyuka vagyok. Jesszus.
Á, nem olyan tragikus ez! Ha éppen nem készülődik eső, vihar, melegfront-betörés, nincs telihold és légnyomás-ingadozás, bizisten szinte semmi bajom. Nem sajog semmim, klasszul megalszom a hat órát két-három részletben, még a szívem se zakatol bolondmód (tetű kovid).
Itt van például ez az este is! Tokkal-vonóval az enyém! Azt csinálok, amit akarok. Már engedem is a kád vizet, durr, bele a fürdőbomba, hol a könyv, amit a múltkor vettem? Egy kis lágy zene hozzá? Pechemre, retro is belekeveredik. „Ez a szexepilem” – énekli a férfihang, persze, hogy azonnal az jut eszembe, hogy a kislányom szöszi ovisként úgy harsogta ezt a sort: ez a szeppilelem. A „régi dunna, kis katonát” meg úgy, hogy: étitundi katita. Valahogy nem köt most le az olvasás. Megtörölközöm, távirányítót ragadok, vadul nyomkodni kezdem a gombokat. Eszemben sincs most politikával terhelni magam, majd átfutom a híreket holnap reggel. Amott vér loccsan, na ne! Ezen valami bárgyú sorozat, itt még nem tartok mentálisan. Emitt teknősök szeretkeznek. Nem hinném, hogy ez a tuti program. Amelyik mozdulattal leteszem a távirányítót, azzal meg is ragadom a telót. Nézzük, ki milyen agyonfilterezett fotót posztolt magáról, hol kirándult, mit főzött? De most komolyan, érdekel ez engem?
Kissé tanácstalanul bámulok bele a félhomályba, mit is kezdjek a rám szakadt nagy szabadsággal? Megkérdeztem tőlük, főzzek-e? Azt mondták, köszi, nem, gondoskodnak magukról. Átugranék munka után összepakolni, vasalni, vagy valami ilyesmi, de morognának miatta. Én is morogtam volna, ha anyukám hozzám járkál pakolászni. A fenébe is, én tulajdonképpen nem is ötvenes anyuka vagyok már, inkább csak ötvenes nő. Az anyuka mint főprofil megszűnt, vagy legalábbis lényegesen hátrébb került a sorban. Nem kell már gondoskodni, vagyis csak ha kérik, rég nem kell házit ellenőrizni, évszámokat kikérdezni, de már az átkozott statisztika vizsga miatt sem izgulni. Amin izgulok, azt is elrejteni, mert amúgy azt hiszik, nem bízom bennük, nem hiszem el, hogy képesek felelősségteljes felnőttként élni. Nem! Biztos, hogy nem fogok kutyát vagy macskát venni! Tartom magam az elveimhez: nem való állat a panelba! Még aranyhörcsög, vagy némán tátogó halacska sem, akármilyen cuki. Teknős meg pláne nem, nekem itt ne ágaskodjanak a vágyai a harmadik emeleten!
Szekrényajtók és fiókok csattognak a kezem alatt. Nem létezik, hogy nem bujkál valahol egy tábla csoki! Vagy legalább egy méltatlanul elfeledett húsvéti nyúl… egy kis romlott szaloncukor egy szekrénybe gyömöszölt ajándékzacskó mélyén?… Ezer éve Lengyelországból hozott tejkaramella, ami senkinek se kellett? Pont az kéne, hogy letörjön a fogam, csináltathatnék újat egy vagyonért – józanodok ki egy pillanat alatt, és újra a telefonért nyúlok, de már a barátnőmet keresem a híváslistában, aki utódgondozó minőségét illetően sorstársam.
Pityereg az istenadta. Hiányoznak neki a kölkök, ő amúgy is olyan magányos, valószínűleg nem is szereti senki, meg persze szükség sincs már rá, minek is él tulajdonképpen. Rázendítek a kortesbeszédre, mindent elmondok neki, amit jómagam is csak az agyammal tudok, a szívem még nem engedte be. Ez így normális, örülni kell neki, kívánhatnánk-e mást, mint hogy képesek legyenek az önálló életre a gyerekeink, blablabla… Na jó, ez nem állapot, kapd a cipőt, lemegyünk sétálni. Igen, most!
Egy hónapja, hogy bringát meg túrabotot is vettünk (és használjuk is). Színház előtt mindig beülünk egy iszonyat drága sütire egy csilivili cukrászdába, a sétákon félúton panaszkodunk, a másik felét meg végigröhögjük. Már többen kedvet kaptak csatlakozni hozzánk. És ha a kölkök közül valamelyik hív minket, és megkérdezi: már megint úton vagytok? – csak annyit válaszolunk: naná, drágám. Megtehetjük! De igen, vigyázunk magunkra, és majd nyomunk egy üzit, hogy rendben hazaértünk.

Szavazz az írásra