Nézem az asztalt. Idilli a kép: mindenki elégedetten eszi a vacsoráját. Kedélyesen beszélgetnek, mi volt aznap a suliban, kivel mi történt. Én meg állok a babával a kezemben, éhesen és frusztráltan, már megint. Csak bámulom a kihűlt ételt, amit én főztem.
Éjszaka van. Mindenki alszik. Felsír a baba, gyorsan felkapom, nehogy valaki felébredjen. Csitítgatom, megszoptatom. Felállok, hogy megbüfiztessem, különben megint fájni fog a hasa. Ez jól esik neki, elégedetten megpihen a karomban. Senki nem ébredt fel, egyedül én vagyok talpon az éjszaka közepén.
Egy lopott percben olvastam, hogy a gyerekágyas időszakban nagy esély van arra, hogy az anya többször haragudjon a férjére, mint előtte. Elgondolkodom ezen és be kell lássam: van benne valami. A gyerekágy neurotikus napjaiban akár többször is mérges vagyok a férjemre.
Oké, stop. Időt kérek saját magamtól, önvizsgálatra! Le kell ásnom, válaszokat akarok a miértekre! Őszintének kell lennem önmagamhoz, akkor is, ha kellemetlen és szégyellnivaló lehet az eredmény. Mi az, ami ennyire idegesít?
Ha a szívemre teszem a kezem, azonnal tudom, hogy mi az. Utálom, hogy a férjem megteheti, hogy aludhat, ehet, ihat, dolgozhat ugyanúgy, mint a kisbabánk érkezése előtt. Haragszom a privilégiumaira. Ő megtarthatta mindet, én meg már a terhességem alatt szép lassan elveszítettem az összeset: nem ehetek ezt, nem ihatok azt, egyre nehezebb és kényelmetlenebb a saját testem, fáj a derekam, a mellem, nehezedik mindenem. És akkor ott van a szülés, ami leírhatatlan fájdalommal jár. Hiába vannak a segítőid, a szerető férjed, te egyedül találod magad a szenvedés legmélyebb bugyrában. Az emberek pedig képesek lazán legyinteni, és evidenciaként mondani, hogy hát, ez már csak ilyen! Felforr az agyvizem az ilyen megjegyzésektől! A sor pedig csak folytatódik a gyerekággyal: a felépülés fájdalmas, a szoptatás olykor kínkeserves, minden testnyílásodból folyik valami, mindenkinek próbálod a legtöbbet és a legjobbat adni, miközben azt sem tudod, hol keresd önmagad.
Kikészít ez az igazságtalanság. Nőként már eleve sokkal hátrányosabb helyzetből indulunk, mint a férfiak: szexizmus, diszkrimináció, bérszakadék, láthatatlan munka és még millió egy dolog, megfűszerezve a spéci magyar nőellenességgel.
Amikor pedig anyává válunk, akkor ez az egyenlőtlenség olyan szinten omlik ránk, és temet maga alá minket, amire egyszerűen nem vagyunk felkészülve. Mindenhol ott van: a konyhában, a hálószobában, a fürdőszobában, a buszon, a boltban, a HR osztályon, éjjel és nappal szüntelenül lesújt ránk.
Rohadtul méltánytalan a helyzetünk. A legelkeserítőbb pedig az, hogy ezen alapvetően nem lehet változtatni, mert ennek olyan biológiai okai vannak, amelyre az egész társadalmi berendezkedésünk őskövületei épülnek: ugyanis az anya teste lett arra kitalálva arra, hogy egy emberi lényt növesszen önmagában, és aztán azt a világra hozza, nem az apáé. Majd a szülés után a nő teste van arra programozva, hogy életben tartsa ezt a kisbabát, nem a férfié.
És ahelyett, hogy piedesztálra lennénk emelve, és a világ ehhez igazodna, fizetjük a ránk kiszabott büntetést, minden egyes nap.
Persze játszi könnyedséggel lemondhatnék például a szoptatásról a saját magam javára, mert akkor a gyereket az apja is tudná etetni. Csakhogy mindezt azzal a tudattal választhatja az ember lánya, hogy elveszi a gyerekétől a legtökéletesebb testi, lelki táplálékot. Sakk-matt. Az interszekcionális feminizmus valósága nemes egyszerűséggel pofán csapott.
Szociológiai és pszichológiai eszmefutattásom eredményeként két dologra jöttem rá. A jó hír az, hogy nem a férjemre vagyok mérges, hanem az egyenlőtlenségből fakadó kiszolgáltatott helyzetemre (juhú). A rossz hír viszont az, hogy van valami inherensen igazságtalan a női létben, ami az anyaság teljes fel- és önátadásának fájdalmában megsokszorozódik.
A férfi sosem tud akkora lemondással lenni, mint egy nő, ugyanis neki nincs ehhez fogható testi, lelki, szellemi tapasztalása.
Az igazi egyenlőség a méltányossággal kellene, hogy kezdődjön. Ez csakis akkor történhetne meg, ha egy férfi rájönne és elismerné, hogy mennyire nehezített pályán mozog egy nő, főleg ha anya is. Ezután ennek megfelelően viselkedne, támogatna, egyensúlyozna, és igen, hölgyeim és uraim, kompenzálna. Kompenzálna, mert az ő szabadsága nem csorbul olyan drasztikusan, amikor apává válik. Sőt, társadalmunk folyamatosan jutalmazza őt ezért, értéke felbecsülhetetlenné válik. Miközben anyává vált feleségének értéke azonnal csökken, mint a szalonból kihozott autóé.
Ha meglenne ez az egyensúly nő és férfi, anya és apa között, már az segítene elviselni ezeket a nehéz perceket, órákat, napokat, éveket és gyógyítana mindenkit. A fájdalom pedig enyhülne.
Mert amikor éhes, szomjas, kialvatlan és frusztrált vagy, legalább tudnád, hogy a férjed tökéletesen tisztában van azzal, mekkora áldozatot hozol a családotokért.
Mi beültünk ebbe a libikókába, egyensúlyozunk és közben teljesen bizonyossá vált az is, hogy soha, de soha nem szeretnénk kiszállni belőle.
