Hogy mindig is anya akartam-e lenni? Nem, én szinte sohasem akartam anya lenni.
A huszas éveimben nagyon lefoglalt, hogy optimalizáljam az életemben az ivás-táncolás-csávózás arányt úgy, hogy egyik se menjen a másik rovására. Az egyetemi évek összefolynak, ripacskodtunk, sikonyáltunk, ordenáréskodtunk, vihogva csocsóztunk, minden este buliba mentünk, ahol a Barbival az asztalon táncoltunk, és mutatványként egymással smároltunk, hogy mindenki lássa mennyire rohadt szexik vagyunk már, folyton kilógott a seggünk-hasunk a csípőfarmer-divatnak hála, mindig volt a kezünkben Sárkány sör, úgy szívtuk a kék Szofit, mintha nem lenne holnap (és általában nem is volt), részegen mentünk be vizsgázni, dacból megbuktunk analízisből, nyihogva-röhögve füveztünk a szobában, aki ránk szólt, azt kiröhögtük meg leöregasszonyoztuk, lopkodtunk az éjjel-nappaliban, odapisáltunk a temetőbe a Cimborából hazafelé menet. Semmi dolgunk nem volt, és erről ország-világnak értesülnie kellett.
Amikor az egyetem után Budapestre jöttem a nagybetűs ÉLET-be, a felnőttkor helyett új kocsmák és bulihelyek vártak rám. Szombat esténként az albiban a Megasztárt néztük, és minden dalnál inni kellett egy szar pálinkát. A Csillagdalnál kettőt. Aztán indulhatott az éjszaka tét nélküli tequilákkal és hajnalra beteljesedő, reggelre elmúló szerelmekkel. A nyarak a fesztiválok bűvöletében teltek. Menetfelszerelés: 1 doboz kék Szofi, 1 üveg Beloe vodka.
Utáltuk a belépős diszkókat, és az olyan helyeket, ahol az ún. inges harmincasok múlatták az időt. Csodálatos tíz év volt, egy percét sem cserélném el semmire, még a Vili apjának rettenetes gyógyfüves pálinkáját sem.
Harmincasként már sokkal bölcsebb és gazdagabb voltam. Rájöttem, hogy az egyéjszakás kalandoknál sokkal szórakoztatóbb jobb piákkal és különféle drogokkal ismerkedni, és hogy más országokba is el tudok utazni ittasan óbégatni. Égtem le Amszterdamban techno fesztiválon, vonatoztam helyiekkel toszkán diszkóban a Felicitára, osztoztam húsz eurós gin tonicon Barcelonában, sírtam rettegve a Praterben azon a rohadt kígyós hintán. Sima kedd estéken pedig éjjel kettőig a kocsmában voltam, és csak ezután indultam útnak a Fogasházba. A fesztiválos táskám tartalma kicsit bővült (Algoflex, naptej, leégés utáni nyugtató krém, savlekötő véletlen hajnali hagymás burgerek esetére), de még mindig imádtam világosban hazakóvályogni az összehányt K-hídon.
Egyszer egy koppenhágai buliban egész éjjel egy hatalmas villogó fejet bámulva rugóztunk a porban a Verával, düccögött a gyomrunk, fejünk, jött fel a nap, egymásra néztünk, és teljesen egyszerre azt mondtuk: “Hát, szüljön a faszom.” Csodálatos évek voltak, és egyetlen percet sem cserélnék el semmire. Még a meleg vodkákat és a hitvány rákospalotai ekit sem.
Aztán egyszer csak, a harmincas éveim végén egy normális párkapcsolatban találtam magam. Persze, megszűnt az éjszakázás egy fontos motivációja, de az az igazság, hogy el is fáradtam. Fent sem tudtam már maradni kettőig, nemhogy még akkor induljak el diszkózni! Eleinte még igyekeztem jó okokat találni arra, hogy miért nem megyek inni. Korán kelek. Fontos meetingem lesz másnap. Nagyon fáradt vagyok. Menstruálok. Aztán lassan beértem kevesebbel. Esik. Idefeküdt a macska. Mosok.
Balkonládás növényeim, társasjátékaim, kedvenc pizsamáim lettek, kötni kezdtem. Tudtam, hogy meg vannak számlálva a perceim és a petesejtjeim, de még mindig forgattam a szemem, amikor a villamoson az anyukák a seggembe tolták a babakocsit vagy ha a repülőn a közelemben ült egy csecsemős család. “Fasza, itt fog üvölteni.” Csodálatos évek voltak, és egyetlen percet sem cserélnék el semmire, még az alakuló epeproblémáimat sem.
Aztán terhes lettem. Kettőig fentmaradás? Esetleg célozzuk be az este kilencet – de csak, ha nem volt nagyon nehéz napom. Nem akartam én lenni A Terhes Barátnő, aki mostantól minden beszélgetést eláraszt magzatvízzel, senkinek sem toltam kéretlen ultrahang képet az arcába, szívesen ültem be presszózni és vettem részt szülinapokon, de nem féltem akármikor kijátszani a terhes kártyát, és hazamenni palacsintát enni. Ötöt. (Nyolcat.) Csodálatos kilenc hónap volt, és egyetlen percét sem cserélném el, még a plusz húsz kilóval harmadikra lépcsőzéseket sem.
Most pedig itt vagyok egy hét hónapos kisfiúval, Unipatika törzsvásárlóival, kisgyermekes bérletigazolvánnyal. Felolvasom a Telhetetlen hernyócskát, pépesítek, elemet cserélek a zenélő bariban, felolvasom a Telhetetlen hernyócskát, eléneklem a Farkas a mezőnt, elszavalom a Pitét evő lányokat, majd felolvasom a Telhetetlen hernyócskát. Beérkeztem volna? Hát, nem tudom… Sokszor gondolok arra a világra, amelyikben a gyerektelen utat választom. Tele van izgalmas utazásokkal, rengeteg szép ruhával, amik nincsenek lehányva, koncertekkel, új, izgalmas karrieropciókkal, új, izgalmas long drinkekkel, új, izgalmas emberekkel. De egy valaki nincs ott, márpedig azt, hogy ezt a kisfiút ismerhetem, semmire sem cserélném el. Még meleg vodkára és rákospalotai ekire sem.

A határidő eltelt.