A másik 2%
A barátnőm szerint nem tudok osztozkodni, mert nincs testvérem. Igaza van. Szerintem pedig gyerekkoromban remekül megtanultam egyedül elszórakoztatni magam, mert nincs testvérem. Nekem is igazam van. A két tény közötti összefüggés persze nem a véletlen műve, ez azonban mit sem változtat azon, hogy a testvéri kapcsolatok végtelenül rejtélyesek és megfoghatatlanok számomra – és akkor az ikrekről még nem beszéltünk.
A világ legmegbízhatóbb információforrása, a Google szerint az ikrek aránya a világ teljes populációjában nagyjából 2 %-ra tehető, ami elegendően kis szám ahhoz, hogy a másik 98% elkerekedett szemekkel tekintsen a jelenségre. És lássuk be, testvérrel rendelkező vagy nem rendelkező olvasók, valóban van az ikrekben valami, ami egyszerre izgalmas és a külvilág számára megfoghatatlan: hiszen két önálló entitással állunk itt szemben, mondja az agyunk, ez az információ azonban szembemegy a rendelkezésre álló képi információval. Akkor most hogy is van ez?
A brit Saskia Sarginson első regényének középpontjában is ez az egyszerre izgalmas és nyugtalanító kérdés áll: mi történik az ikrekkel, a közöttük feszülő, látszólag elszakíthatatlan kötelékkel? És mi történik akkor, ha ez a kötelék elszakad? El tud-e szakadni egyáltalán, vagy bármi történjék is, az ikrek sorsa örökre összefonódik? Az írónő inspirációját saját ikerlányai adták, akiknek kapcsolata a regénybeli testvérpárhoz hasonlóan sokszor még az édesanyjuk számára is megfoghatatlan, ugyanakkor elképesztő volt: amikor például Sarginson felvetette lányainak, hogy lehetnének esetleg kevésbé kritikusak egymással, egyikük így válaszolt: „De anyu, ő úgyis tudja, hogy mit gondolok.”
A regénybeli Isolte és Viola gyermekkora álomszerűnek mondható, a szó minden értelmében: kiugrott hippi édesanyjuk egy suffolki erdő mellé költözteti a kis családot, ahol éjszaka szarvasok bukkannak fel a kertben, az erdőben a helyi legendák szerint boszorkányok és egy Nagy Fekete Fenevad bujkál, és minden, de minden tele van felfedezésre váló zugokkal és új kalandokkal. Amikor pedig a lányok megismerkednek egy helybeli ikerpárral, Johnnal és Michaellel, az álom kiteljesedik: végre van valaki, aki képes belépni abba a világba, amelyet Isolte és Viola eddig csak egymással oszthatott meg; végre van valaki, aki szavak nélkül is pontosan érti, milyen kapocs van a két lány között, hiszen őket is ugyanez köti egymáshoz. Az pedig, hogy a fiúkat körbelengi valamiféle sötét, kissé vad légkör, az − lássuk be − feltehetően még kevés kamaszlányt tartott vissza bármitől is.
Tizenöt évvel később azonban a lányok nem is lehetnének távolabb a gyermekkori suffolki idilltől: Isolte sikeresnek tűnő újságírói karrierje nem várt – és nem túl örömteli – fordulatot vesz, Viola pedig egy londoni kórházban igyekszik végre áttetszővé válni és eltűnni – vele együtt pedig mintha a nővéréhez fűződő kötelék is egyre halványodna. Isolte rémálmai és Viola anorexiája hátterében pedig egy gyerekkori tragédia áll, amelyről ugyan senki sem képes beszélni, de megbocsájtani sem. Néhány suffolki lónak és egy váratlanul érkező levélnek köszönhetően Isolte lehetőséget kap arra, hogy megpróbáljon utánajárni, mi történt Johnnal és Michaellel az elmúlt tizenöt évben, és módot találjon arra, hogy Violával együtt végre továbbléphessenek a gyerekkorukban történt tragédia után.
A probléma a zárt egységekkel, mint amilyeneket Viola és Isolte, illetve a két fiú alkottak, ami épp az előnyük is: amilyen nagyszerű ez belülről, hogy ők négyen osztoznak valamin, amit a világ többi részével soha nem tudnának és nem is akarnának megosztani, a maradék 98% számára ezek az egységek épp ezért teljességgel megfejthetetlenek. Én legalábbis ennek a ténynek tulajdonítottam, hogy olvasás közben a két lány mindig is túlságosan távolinak és érthetetlennek tűnt, a Michaellel és Johnnal való kapcsolatuk pedig különösen, majd időnként szörnyű cinikusként csak a szememet forgattam Isolte későbbi epikus románcán a fényképész Bennel, és hangos sóhajok közepette sürgettem a történetet, hogy térjünk már vissza ahhoz a gyerekkori suffolki rejtélyhez, mert ezért vagyunk itt, kérem szépen.
Mert ugyanis a rejtély. Sarginson tagadhatatlanul érti, hogy lehet a grabancánál fogva elkapni az olvasót, aki egy kávészünetnél hosszabb időre nem mer eltávolodni a regénytől, mert ki tudja, mi történik azalatt. A történet ugyanis váltakozó múlt- és jelenbeli epizódok sokaságából áll össze, amelyeket felváltva Isolte és Viola szemszögéből ismerhetünk meg, és igencsak észnél kell lennünk, hogy a kirakós darabjai a helyükre kerüljenek (szóval azért nincs olyan sok idő sóhajtozásra, ezt be kellett látnom). És ha az ikerségben nem is, abban mindenképpen osztozhatunk a lányokkal, hogy ők sem tudják, mi is történt pontosan azon az éjszakán, amikor az addig jól ismert és bejáratott kis világuk széthullott – és a regény igazi kérdése is ez: vajon tovább lehet-e lépni a múltból, meddig kell bűnhődni valamiért, ami talán nem is a mi hibánk volt, vagy el lehet-e feledni, ha netán mégis mi vagyunk a bűnösök?
Fogalmam sincs, hogy Saskia Sarginson regénye után radikálisan másképp gondolkodom-e a testvérekről, különösen pedig az ikrekről – de erre nincs is szükség. Amit viszont a történet nagyszerűen bemutat – pedig erre sem kellene rácsodálkoznom −, mennyire különböző individuumokról is van itt szó, mennyire különbözően reagálnak a világra, és mennyire másképp dolgozzák fel a velük történteket, legyenek azok akár kellemes, akár traumatikus dolgok. És hogy néha jó nem megosztozni – mert kell valami, ami csak a miénk.
