Nick Hornby minden könyvével elsősorban magadon tanít röhögni, még akkor is, ha több mint sírnivaló a téma – így van ez a frissen megfilmesített Hosszú úttal is.
Példaíróim
Három olyan kortárs angol író is akad, akik maximálisan felelősek azért, hogy végül a tollforgatást választottam kenyeremül. Egyikük a nemrég elhunyt zseniális Sue Townsend (van-e aki a halhatatlan Adrien Mole-t nem ismeri?!), a másikuk Helen Fielding, a harmadikuk pedig Nick Hornby, aki ráadásul minden szingliregények atyja a Pop, Csajok, Satöbbi című regényével, bár ezt ritkán szokták a fejéhez vágni. (Mert velem ellentétben nem ismerték még fel, hogy nem Helen Fielding, hanem ő a műfaj valódi feltalálója.)
Hornby az a szerző, (a másik kettővel egyetemben) akinek regényeit időről- időre újraolvasom és képtelen vagyok betelni vele. Ilyen a Hosszú út lefelé című műve is, amelyben igazi bravúrt hajt végre: nem kisebb társadalmi és egyéni tragédiáról és ezáltal tabutémáról ír, mint az öngyilkosságról.
Szellemesen, elegánsan, hogy képes halálra, de legalábbis könnyesre röhögni magát az olvasó rajta, úgy, hogy közben a szerző nem követi el azt a szarvashibát, hogy elbagatellizálja a helyzet komolyságát.
Az alapszitu a következő: szilveszter éjjelén négy különböző korú és a társadalom négy különböző szegletéből érkező ember fut össze a hírhedt londoni parkolóház, az Öngyilkosok Háza tetején és csak egy ugrás választja el őket az örökléttől.
Ám mivel fizikailag akadályozzák egymást a kivitelezésben, kénytelenek kapcsolatot teremteni és ha már van kapcsolat, felébred a remény: mi lenne ha elhalasztanák a döntést hat héttel, a nem kevésbé húzós Valentin napig?! A négy ember – Martin, a bukott tévésztár, JJ, a szépreményű jenki rocksztár, akinek már esélye sincs a bukásra, mert nem vitte semmire, Jess, a lökött, szerelmi bánatos, nagypofájú csitri és Maureen, egy középkorú londoni háziasszony, aki magatehetetlen fiát gondozza 20 éve és már nem bírja tovább.
Nick Hornby a tetőn induló jelenetben rejlő helyzetkomikumot képes a csúcsra vinni, anélkül, hogy olcsó börleszkbe fulladna a szituáció, tudja fokozni a helyzet tragikomikumát, és felépíteni mind a négy szereplő további létét. Ilyesmire csak a legnagyobb mesterek képesek, mert az öngyilkosság témájához ironikusan nyúlni csak akkor lehet, ha semmit nem tekint szentnek, minden létező tabut felrúg, sőt, poént farag belőle, úgy, hogy közben a szereplők tragédiája nagyon is élő marad. Hornby ezt olyan könnyedén teszi, ahogyan én krumplit pucolok.
Szentségtörő
Csak egy példa: mikor kiderül, hogy Maureen, a teljesen magatehetetlen és magáról nem tudó fia gondozását nem bírja tovább és ezért akart ugrani, a legpimaszabb és leggátlástalanabb szereplő a szóban forgó fiút egyszerűen így nevezi:
„- Mit lehet szeretni rajta? – mondta Jess – Egy karfiol. Még csak nem is éber karfiol.”
Rögvest fel is kínálja Maureen-nek a megoldást:
„ – Akarja, hogy megöljük magának? – kérdezte Jess – Ha akarja még ma éjjel odamegyek. Mielőtt megölöm magam. Semmi gond. Tök egyszerű. Különben is, ugyan mit várhat az élettől, nem igaz? Ha tudna beszélni, biztos megköszönné nekem szegény csávó.”
Hát így. A regény minden harmadik mondata szentségtörés, amin csak röhögni lehet, még ha kínunkban is tesszük. A négy szereplő monológjából ismerhetjük meg a történetet, egymásnak adják a szót és a kapaszkodót, abszurd, de logikus szövetségbe tömörülve úgy, hogy ha nem az Öngyilkosok Házának tetején találkoznának, akkor valóban soha két szót nem váltanak egymással, annyira különböző életet élnek.
Minden szellemessége és pimaszsága dacára – ez a legjobb Hornby könyvek varázsa – olyan érzékenyen bánik a szereplőkkel és a téma súlyával Hornby, hogy nem lehet megúszni a szembesülést: adott esetben mi hogyan másztunk, másznánk ki egy mély depresszióból, egy nehéz helyzetből? Vajon ki, mi nyújtana támaszt és ki, mi adna reményt? A sorok között erre választ kapunk az írótól, ha szükségünk van rá, márpedig ide a rozsdás bökőt, hogy alig akad ember, akinek ne lenne szüksége rá.
Hepi lesz-e az end?
Ennek sztorinak a halála természetesen a happy end. Éppen azért, mert az olvasó belepusztul az iránti vágyába, hogy lehetőleg mind a négy szereplő épen és boldogan jöjjön ki a krízisből, örök barátságok szövődjenek és blabla, hogy az egyik főszereplőt, Jesst idézzem. Hornby az élet, a halál és az irodalom rém keskeny mezsgyéjén egyensúlyozva szövi a történetüket és én sem lőhetem le a poént- vajon életben marad a furcsa família, vagy a mesének szomorú vége lesz?
Tessék elolvasni, illetve megnézni a moziban, mert jó szokás szerint Hornby ezen művét is megfilmesítették és könyveinek moziváltozata ( Pop, Csajok…, Egy fiúról) ritka kivételként eddig nem okozott nekem csalódást. Ráadásul nem kisebb színészek alakítják a főszereplőket, mint zseniális kedvencem, Toni Colette, ( az Egy fiúról… szingli mamija) aki a történet valódi súlyát adó karaktert, a beteg gyermekekét egyedül nevelő Maureen-t játssza, és igazi meglepetésként beszáll a buliba az örök 007-es ügynök, Pierce Brosnan is…
