Posztumusz (-nak vélt) szerzőket olvasva mindig elfog a könnybelábadás, hogy tessék, amikor ezt írta, még élt, fickándozott, mint hal a vízben, de valami már megcsillant akkor ott, egy alagút a fény végén. Aztán egyszer Beával, kedves kolléganőmmel kávézgattunk, beszélgettünk a büfében, és említettem neki, hogy mennyire szeretem én ennek az Ivánnak az írásait, kár, hogy valószínűleg meg már nem ismerhetem. Úgy nézett rám Bea, mint egy különösen hülyére. Már miért ne ismerhetnéd meg?- kérdezte. Az Iván tanított engem a gimiben. Imádtuk, nagyon jó fej tanár volt. És csak néhány évvel idősebb nálunk. Az Iván egy fiatal ember. Viszonylag, persze, hiszen mi sem vagyunk már mai csirkék – tette hozzá.
Csúnyán meghökkentem ezen. Bea kolléganőm bizonyítékképpen még közös fotót is mutatott, amin egy valóban fiatalnak látszó ember álldogált nagy hajjal, nagy szakállal.
Később más tárgyi bizonyíték is előkerült létezéséről. Sőt, fiatalságáról is. De ezeknek nem dőltem be. Akad ilyen eset nem egy, hallunk róla eleget, hogy embereket összekutyulnak.
Aztán szisztematikusan elolvastam az összes kötetét és összegyűjtött írásait, és úgy éreztem, nem is állok olyan messze a valóságtól. Bächer Iván tényleg fiatalnak látszik, de nem az. Sőt. Volt, hogy már meg is halt. Előfordul az emberrel olykor az életben. Ki hogyan tudja megemészteni. Úgy tűnik, ő az írással.
Ha rossz éjszakám van, lidérc ücsörög a mellkasomon, ahogy nagymamám mondta, akinek szintén volt, három biztos szerzőm van, akiket még a lidérc társaságában is szívesen olvasgatok: Janikovszky Éva, Bohumil Hrabal és Bächer Iván. Tőlük megijed, kussol, és akár tovább is áll. Hiába, a mesék hatalma néha mégis nagyobb.
A minap éjszaka is több időt töltöttem ébren a házilidércemmel, mint álomban, és kezembe került Bächer egyik régebbi könyve, a Hatlábú (ebkönyv). Sógorném a felelős kutyatartó- és rajongó nálunk, nyilván így került be a családi körforgásba a könyv, mert én kutyás könyvet elvből nem veszek, még ha az Iván írja, akkor sem.
Mióta nem vidéken, hanem Budapesten élek, erős ellenszenvvel viseltetek a kutyák iránt.
Nem hiszek a nagyvárosi ebtartásban. Nem hiszem el, hogy az jó a kutyának, de ha neki jó is lenne, nekem biztosan nem az, hogy a pesti aszfalton úgy terem a kutyaszar, mint lépben a méz. A kutyákkal semmi bajom, akármilyen okosak is, tőlük igazán nem várhatom, hogy nájlontasakba lapátolják maguk után, amit kell. Tehát igazából Bächer ebkönyvéhez sem volt kedvem, tessék engem békén hagyni a kutyatartás örömeivel. De hát éjjel háromkor, egy bazi nagy lidérc társaságában, mi a fenét tehet az ember, mint hogy olvas? Hát olvastam. Sajnos rövidkét, mert két éjszaka leforgása alatt elfogyott a könyv.
A szerzőben többek között az a jó, hogy hallom, amint mesél. A hangját. Konkrétan bejön a szobába, letelepszik az egyik fonott fotelba, köszörülgeti a torkát kicsit, hümmög, esetleg tölt egy sört magának, rágyújt, és mesélni kezd.
Na már most. Ha ez az Iván történetesen az ebihalakról mesélne nekem családregényt, én azt is végigülném. Ennyi a tanulság. Úgy megszerettem a Hatlábúnak négylábú főszereplőjét, a Dorisz kutyát, meg az egész pereputtyát beleértve a kétlábú gazdát, a szerzőt magát, plusz a kutyatartó életformát, a kutyatartó lelkét, hogy az első szembejövő kóbor kutyát be akartam fogadni. Úgy húzott vissza a pasim, negyven négyzetméteren élünk, könyörgöm, ne most bolonduljál már meg édes lelkem (nem egészen így mondta), majd ha kertes házat veszünk eccer valaha, veszünk hozzá kertes kutyát is.
Ebben maradtunk. De mióta elolvastam az ebkönyvet, van egy rossz érzésem, amiről a Bächer tehet. Hogy valamiről lemaradok, ha nekem nincsen ki a hat lábam, mint neki (2), meg a Dorisznak (4). Nem élek át valami nagyon fontosat. De tartok tőle, hogy ha Bächernek lenne egy kedvenc gyűrűsférge, és róla írna, akkor meg abba szeretnék bele fenntartás nélkül.
Mert valamit nagyon tud ez az Iván. Nem csak a kutyákról.
Bächer Iván: Hatlábú (ebkönyv)
Kiadó: Ulpius-Ház
© Rácz Zsuzsa
