Hosszan álltam a tükör előtt. Kerestem az arcomon valamit, ami még árulkodik egykori önmagamról. Csak az a baj, hogy egyre halványodik a kép, ami a régi külsőmre emlékeztet. Megváltoztatott az idő! Ugyan már, dehogyis az idő, a sok munka, aminek ára lett, átrajzolta a vonásaimat. Olyannyira, hogy lassan már magamra sem ismerek. Sebaj, csak az ne történt volna több évvel ezelőtt! – suttogtam, és a tükörképem felé legyintettem.
Szép nagy, hármas szárnyú tükör, amiben állok, szemtől szemben. Hunyorgok, a vonásaimat akarom élesebben látni, de a tekintetemet fátyol borítja, valószínűleg ezért nem látok tisztán. Még az sem kizárt, hogy nem jó minőségű a tükör, csak egy hanyagul, rosszul foncsorozott üveg, amiben, ha akarnám sem látnám meg az igazi énemet.
Egy kérdés nyugtalanít: vajon hiszékeny áldozat lettem, vagy készületlenül ért a gonosz szándék? Akármelyik igaz, majdnem belehaltam. De most nézhetem magam, s ez azt jelenti, hogy túléltem. Kell ennél nagyobb siker? Meg kell hagyni, sikeres ember vagyok, mármint túlélésből. Minden napra nálam van a túlélőcsomagom, benne: hit, remény és szeretet. Egykor édesanyám mondogatta ezt a házi áldás félét. Őt, és a tőle kapott útravalót, sosem felejtem el. Hogy túl fogom élni a bajokat, anyám nagyon jól tudta – tapasztalatból. Apám meg azt emlegette, hogy: „Tapasztalat a bölcsesség kezdete”. Ez a mondás nem apámtól, Szophoklésztól származik. Megértette velem, miért lesz az ember egyre bölcsebb, ahogy korosodik: a sokszor megélt tapasztalat közben lassan-lassan megöregszik és megbölcsül, végül belehal. De haldoklik a világ is. Vagy csak én érzem úgy, mert a lelkemből, a testemből lecsapolt minden életerőt a hat évvel ezelőtt átélt csapás. Csak az ne történt volna, csak az ne!
Az arcom, a ráncok alatt, sebzett és nyúzott. Sokat, nagyon sokat kell mostanában dolgoznom. Bár sosem voltam takarítónő, azzá minősített a sors kegyetlen játéka. Mert, minek is nevezhetném azt, ami velem történt? Arról szó sincs, hogy leértékelném azokat, akik takarítással keresik a kenyerüket, mindig tiszteltem a fizikai munkát, de amióta az én derekam görnyed a sok felmosástól és hajlongástól, még jobban méltatom. Talán mindenkinek egy kicsit ki kellene próbálnia mások munkáját, ahhoz, hogy becsülni tudja.
Takarítónőként úgy érzem etnikum lettem. Valami elkülönített faja a társadalomnak. Nem, azt tényleg nem mondhatom, hogy soha, senki nem néz rám teljes értékű emberként. Találkozom ilyennel is, csak kevesebbszer. Attól kezdve, hogy takarítok, időnként már nevem sincs, a megszólításom egyenlő a munkámmal, „takarítónő”. Történt, hogy üzenetet találtam kis cetlin, amin annyi állt: „Takarítónő! Leesett a karkötőm, ha megtalálja, tegye az asztalomra: Anett” (neki volt neve). Semmi kedves, vagy hasonló. Ilyenkor képzeletben megfordítom a helyzetet, és én szólítom az ilyet a titulusa szerint, és belegondolok, vajon, mit érezne ebben az esetben a címzett? Talán annyit mondana: „Mit lehet tőle várni, hiszen csak egy takarítónő!”. Milyen furcsa az ember, játszi könnyedséggel értékeli maga alá a másikat.
Megropogtatom elgémberedett derekamat. Mi mást tehetnék? Derékba törték az életemet, ezért nem hajlékony. Késő éjjel értem haza, alig aludtam valamit, a fáradtságtól bizsergő testem nem engedett megnyugodni. Még az a szerencsém, hogy szeretek takarítani, környezetbarát természetem van. Legalább nyugdíjasként nem henyélek, és nem unatkozom – mentegetem a helyzetem. Nem siránkozom, pedig az ország is derekasan töredezik, leginkább három részre: az egyre gazdagabbak, az egyre szegényebbek, és a legszegényebbek rétegére. Ennek okán: a gazdagok okosak, a szegények buták, a legszegényebbek pedig oktondik, és nem is élnek meg belőle, ezért élhetetlenek. Nos, ilyen élhetetlen, oktondi voltam én is hat évvel ezelőtt. „Segíts ember magadon, az Isten is megsegít!” – hallottam apám szájából, így érthető, hogy nagyon segíteni akartam magamon, ezért mentem bele egy olyan üzletbe, amibe beletört a bicskám.
Vajon, miért kellett mindannak megtörténnie, és ha megtörtént, mit tehetnék az életemért? Sajnos a válasz elmarad, de nem törődöm bele. Istenhez folyamodom segítségért, mert félek, hogy nem lesz erőm takarítani, amíg a hitelem le nem telik. De ki tudja, lehet, hogy a hitelnek van annyi hatalma, hogy magához igazítsa az életemet!
Délután négykor indulok munkába, addig még van időm. Talán leírom, hogy nem akarom leírni magamat. Szeretnék egy új fejezetet, amelyben csak otthon takarítok. Akkor végre kiláthatok az ablakomon. A munkahelyemen csilivili minden, haza már nem futja az energiámból.
Hálálkodom, és joggal, hogy Isten nem hagyott el. Remélem, még időben tisztázzuk, miért történt meg velem az a fekete dráma. Én kérdezek, gondolatban meg várom Isten válaszát. Persze, már nem is olyan fontos a válasz, a fontos, hogy még jó három évig legyen erőm és legyen mit takarítanom.
Ki kellene már takarítani ezt a világot! De kik takarítsák? Nem mindenki vállal takarítást.
