Majdnem forró, sós levegő, éles fény, medencetakarítók matatnak lent, halk csobbanások, reggel van. Ablak alatt a szomszéd kopott nő, dohányos, durva hangja, gyerekekkell kiabál. Ha jól értem kevéske, friss spanyolommal, a minden napos reggeli műsor, sietség, káromkodás, jól ismerem.
Nórika még alszik, tíz előtt ritkán kel fel, az ő bioritmusa hamar és szívesen alkalmazkodott a helyi szokásokhoz.
Dávid keze rajtam, érzem mértéktelen szorongását, aurája remeg, benne én is vele, fekszünk mozdulatlan. Befogadom, bezárom magamba félelmeit, amelyekről tudni sem szeretne, sajátjaimként ölelem őket. Ő vágyna oldani valamennyi feszültségét velem, de én nem szeretem reggel, testem még alszik, lassabban kel fel, több idő kell nekem, mire visszatérek ilyenkor sejtjeimbe. Ezt persze ő nem érti, meg sem próbálja, semmit sem belőlem. Maradok neki az, pontosan az, aki neki kell és aki sosem leszek, mert nem is lehetek teljesen. Nekem itt nincs helyem. Még itt vagyok, szeretetmorzsákért bármit megteszek, alárendelődöm, megalázkodom, ahogy tanultam. Figyelemért küzdök, mindegy milyen, ami bánt azt legalább jól ismerem .
Az erősödő szorításból végül kifejtem magam, hideg vízzel tusolok, közben a kis ablakon át a tengert nézem, megszerettem a nagy sziklát a vízben ott a távolban és benne magamat, egy darabka szép tükör. Figyelem a hullámokon ringó hajókat, hogy majd reggeli közben a teraszról mutathassam Nórikának, milyen sokan vannak, milyen szépek, vitorlásak, kicsik és nagyok . Közben spanyol beszélgetéseket játszom le fejben, autóalkatrész rendeléseket, közmű ügyintézéseket. Gondolkodom hogyan merjek pénzt kérni Dávidtól a napi bevásárlásra és eszembe jutott hányszor álltam a boltban üres kártyával, félig telt kosárral, majd szatyor nélkül, kezemben kicsi gyerekkel visszatipegtem cabrio mercédeszemhez, amiben olyan jól mutatok.
Zuhany után a konyhába osonok, hasznossá teszem magam, megpróbálom. Megkeverem Dávid kakaóját és előkészítem Nóri reggelijét. Dávid bejön, ideges, mint mindig, azért én nagyon óvatosan kérdezgetni próbálom arról, mégis mikor kezdjem a pakolást a költözéshez. Kurta válasz kapok: még nem kell.
Egy hét telt el, Nórikával az üres lakásban ébredünk reggel ketten, egymáshoz bújva, egy takaró alatt, ennyi maradt itt, két bőrönd, még egy hét, 400 euro és két repülőjegy, Nórié olyan időpontra szól, amikor már nem érvényes az útlevele. Csak három nappal későbbi az időpont, Dávid szerint ez nem probléma, neki sokkal nagyobb problémái vannak ennél, ő most már talán Németországban jár.
Szörnyen fáradt vagyok, mindenem fáj, két nap alatt pakoltam össze a teljes, szépen berendezett, hosszabb távra tervezett otthonunkat. Ketten berakodtunk a Viano-ba mosógéppel, óriástévével együtt mindent. Segítséget nem kérhettem a szomszéd munkásembertől sem, Dávid nem engedte.
Míg Nóri alszik arra gondolok, hogyan jutok majd el vele a boltba,fullasztó a hőség, negyven fok és több mint két kilométerre van a város. Egy bizonytalanul működő luxus szörnyeteg lapul ugyan a garázsban, de csak arra jó, hogy mindenhol fotózzák. Biztosan csajozni is remekül lehet vele, viszont gyakran lerobban, és akkor ott én ki a fenétől kérhetek segítséget.
Átszerelem a gyerekülést Dávid biciklijéről az enyémre, Nóri fél a biciklin, szinte ordít amikor elindulunk. Később megnyugszik, sőt végül egészen megszereti, mert búcsúzóul végigjárjuk a kisvároska szép helyeit, a játszóterét, az itt megszokott, barátságtalan tekintetekkel követve. Elbúcsúztunk. Négy hónap, nem így terveztem.
Eljött a nap, Dávid strici barátja eljön értünk, ahogy meg volt beszélve és elvisz minket a repülőtérre. A fapados este indul, kis tündérke már nagyon álmos, valahogy eljutok vele és a bőröndökkel a terminálig.
Megkezdődik a beszállás, sorra kerülünk, kikiabál Nórika útleveléből a lejárt dátum. Számítottam rá, de nem tehettem ellene, a konzulátus 600 km, azaz oda-vissza 1200 km vonattal. Gyerekkel túl sok lett volna, az idő pedig rá túl kevés. Számomra felfoghatatlan, az embertelen szabályokhoz hű, megfagyott kegyetlenséggel visszaküldenek Spanyolországba, három és fél éves kislánnyal, senki nem kérdezte van-e hová mennünk, egyszerűen csak nem engednek haza. Nórika nem érti a helyzetet, sír, csak akkor hagyja abba, amikor már nekem is kicsordul a könnyem.
Három nap.
Hazajutunk. 36 óra a román buszon. Kedvesek voltak.
Nekem ez sem elég, három hónap után megyünk Németországba Dávidhoz.
Kell még valami, még nem haltam bele teljesen.Egy éve tartott már, hogy havonta kidobott a gyerekkel, utána mindig visszakönyörgött.
Kell még valami, ami végképp végez azzal a nővel, aki nem is én vagyok.
Arra van szükségem, hogy késsel hadonásszon a fejem felett és akkor, itt már nincs lehetőség gondolkodni, VÉGE. Hazatérek végre.
Egy év telik el, gyászban. Gyászolom a kapcsolatot, gyászolom a sok szép otthont, a helyeket, a sok kialakult, majdnem baráti kapcsolatot, a közös terveinket, a kerek családot és magamat, aki mellette voltam és őt, a bennem élőt.
Üzenet a Dédanyámtól terápiában: „ Egyedül te vagy felelős sorsodért”
Álomból ébredek és egy mondatot hozok valahonnan, valakitől, mindegy is.
Azt mondja:
„ A feladatod csupán, légy boldog, s utána jöhet a világ, figyeld éberen mások minden szándékát és lehetőségét, mert ők nem látják elég jól!”
Jó reggelt Alma, Alma, Almácska! jó reggelt szép világ!
