Van egy férfi. Szeret, már régóta. Nem siette el. Észrevétlen jött a legváratlanabb pillanatban, amikor a legkevésbé kívántam, amikor már majdnem jéggé fagytam abban az eszeveszett individualista magányban. Végre találtam egy embert, akinek a kezébe nyugodtan tettem oda a szívem, bizalmam határtalan iránta, kedves arca mindig elűzte bánatomat és a puszta jelenléte elég volt, hogy megvidámítson. Azt hittem megérkeztem, hogy Ő az igazi, az utolsó.
Van egy férfi. Szeret és szeretem. Mert kezdettől fogva élni hagyott, mert mellette mindig az lehettem, aki éppen szerettem volna lenni. Játszhattam, amit korábban egy férfi mellett sem tehettem meg. Végre kedvemre alakíthattam hétközben az öntörvényű modern nőt, játszhattam egyetemistásat, hétvégenként családiasat, tradicionálisat, aki jó asszonyi szokáshoz híven meleg húsleveses, burgonyapürés-rántotthúsos friss süteményes vasárnapi ebédre várja kedvesét.
L. hű játszótárs, minden nő álma. Nagyon igyekezett elfogadni, hogy egyelőre a második helyen áll a rangsorban, mert előtte önmegvalósító karriercéljaim verték betonba magukat és kimozdíthatatlannak tűntek. Remélte, hogy miután elérem eme nemes célt, Ő fog az legelső helyre lépni és ebben a reményben támogatott, ha kellett a vállam veregette, ha kellett, akkor csak hallgatott. Ígéretes, hiszen nem ismertem korábban olyat, aki nála nagyobb erővel tudná őrizni a reményt, akiből olyan erő áradna, mint a mágusok képessége, ami mégis csak egyszerűen emberi, nem más csak szeretet. Hát olyat sem ismertem, aki ennyire tisztán tudta gyakorolni ezt a művészetet, nem prédikációkban, nem élő és halotti beszédben, sem könyörgésben. L. ismeri a szeretet nyelvét. Miközben ezt leírom, arra gondolok, vajon ő feladta önmagát, hogy én kiteljesedhessek? Vajon szeretni annyi, mint tenyerünkön hordani a szeretettet, anélkül, hogy ujjainkkal görcsösen próbálkoznánk mindenáron ebben a pontban tartani őt? Mert engem így szeretnek, és nem kívánhatok ennél többet.
Van egy férfi. Szeret. Szeretem. Ez annyit jelent, hogy olykor feladok egy részt önmagamból, azért, hogy újból megcsillanjon a régi boldogság megfáradt gesztenye szemeiben. Egy ideig azt hittem, ha ugyanúgy szeretem Őt, mint önmagamat, talán megmenthetem a haláltól. Micsoda fájdalmas felismerés, hogy nem vagyok Isten, s hogy Istent játszani halandónak szigorúan tilos, akár végzetes is lehet. Míg ki nem mondták, hogy rákos sokkal egyszerűbb volt kiállni magamért, öntörvényűnek lenni, saját magamat tenni az első, a legelső helyre minden szempontból. Aztán kinyestek egy darabot belőle, később több darabot, amitől korábbi önmagához képest szétesett és vele együtt én is, az addig vasbetonban álló individualizmusommal együtt. Zsenge életünk másfél év alatt majdhogynem bejárta egy ember életútját, mégis úgy érzem, jogtalanul kell „pont nekünk” szembenézni huszonévesen a végzettel, hiszen olyan ígéretesnek indult és mégsem teljesedhetett ki.
És ebben a nyomasztó helyzetben Ő továbbra is úgy szeret, ahogy korábban: megengedett nekem a szárnyalás, vagy a kiszállás ebből a süllyedő hajóból; de valahogy nincs kedvem elröpülni, tovább evezni, nélküle. Néha úgy érzem, erőm sincs, hogy felvállaljam az életet. Talán mert hiszek a bűnben és kevésbé a megváltásban. Olykor azt hiszem, ha mellette maradok, azzal vezeklek korábbi bűnökért, hogy benne jóvátehetek valamit, amit egy másikban elhibáztam, de nem, ez sokkal többről szól. Benne a legnagyobb nehézség érkezett. A várakozás, a türelem és idegek játéka. Életével tanít olyan kérdésekre, melyek legnagyobb és leggyötrőbb kérdéseim. Mi a szeretet? Fura, de a szeretet lemondás is, a szeretet elsősorban kompromisszum. Mert nem lehet egyszerre, egy időben mindkettőnknek csak önmagával foglalkozni.
Egy pillanatra felöltöm az Ő ruháját, átérzem, milyen fájdalmas a betegségben, hogy csak külső, passzív szemlélőként nézhetem, ahogy elmegy mellettem az élet, mások végzik mindennapi tevékenységeiket és én kívül rekedek ezen a világon, az én világom megváltozik, másféle idő szerint strukturálódnak a napjaim, a dolgaim. A korábbi megszokott életem egyre kiszámíthatatlanabbá válik, ritkán járok el társaságba, nem sportolok, a focimeccset is mind ritkábban nézem, mert új barátom van: a fájdalom; igazán hűséges, bennem nő, csak néha hagy magamra. Egyetlen biztos dolog, a biológiai órám folyamatos heves ketyegése, mintha másokénál gyorsabban is járna, mintha mánusa egyre nagyobbakat ütne, szorítása fojtogat, érzem nekem hamarosan lejár.
L. kórházi ágyán ülve az x-ik sugárkezelés után is ezt mondta: „Nem igaz, hogy engem most kímélni kell, mert beteg vagyok. Mindig azt kell támogatni, amelyikünknek éppen nagyobb szüksége van a segítségre.” Ezzel tudtomra adta, hogy jobb napokon, amikor a fájdalom nem árasztja el éppen, ugyanúgy számíthatok rá, legalábbis lélekben és ő ugyanúgy várja a kézfogásom, a mosolyom vagy becsempészett Túró Rudim, most csak ennyit tehetek.
Fáj, hogy van egy férfi, akit szeretek, és aki szeret, de nem tudok lemondani róla, csak azért, hogy nekem – talán – könnyebb legyen.
