Félkómásan matatok az ágy mellett a telefonomért. Hunyorogva ránézek. 23.35. Már megint bealudtam a gyerekkel altatás közben. Már megint ruhástól fekszem, sajgó testrészekkel, kitekeredett pózban. Már megint nem mostam hajat. Már megint bent felejtettem a lejárt mosógépben a ruhákat. És persze nem néztem meg kedvenc sorozatomat sem. Bár ha belegondolok, úgysem tudnék már becsatlakozni, hiszen hetek óta lemaradok róla. A Karácsonyra kapott könyvekről is csak a port törölgetem. Feltápászkodom. Lemegyek a földszintre, és azonnal visszaszáll belém az élet, amint meglátom a szétbombázott konyhát. Romeltakarítás után kiteregetek, bepakolok a gyerek iskolatáskájába, közben átgondolom a holnapot. Terveket szövögetek, hogy a következő nap már más lesz. Dolgozom, mosok, főzök, takarítok, gyerekezem, és persze kimenőt is kapok. Legyőzöm az időt.
A tükörbe nézve megállapítom, hogy a hajam kibír még egy napot kontyba kötve, meg különben is mire valók a szárazsamponok, ha nem az agyonhajszolt anyukáknak, akik az időkapun átlépve ezt biztos, hogy magukkal viszik. Belém nyilall a felismerés, hogy valójában szerencsés vagyok. Mert van választásom. Halaszthatom a hajmosást egy nappal későbbre, a mosogatást mondjuk másnap reggelre, tökre senkit nem érdekel, hogy van lak a körmömön vagy sem, mint ahogy az sem, hogy a borosta a lábamon már túlnőtte magát a csak szúrós verzión. Hiszen egyedül nevelem 8 éves fiamat. Segítségem nulla pont nulla. Persze vágyom én családra, csodás pasira, de arra tervezetem sincs, hogy ha eltalálna Ámor nyila, mégis a nap hányadik órájába tudnám bepréselni. De megrázom magam, és elhatározásra jutok. Leborotválom lábam, körmöt festek, kikészítek egy csajos rucit, hogy reggel már igazi Pretty Womannek érezzem magam. Mert hisz NŐ vagyok, nem is akármilyen. Nagybetűs, akinek szétfeszíti gardróbját a nőies ruhák arzenálja, a gyönyörű kisestélyik, a tűsarkúk, a bőrtáskák, a csodás kiegészítők. Ha nem a nyugdíjas klubban akarok majd parádézni a kandalló melletti hintaszékben pihegő taták előtt, akkor eljött az én időm. MOST.
Ezzel a tudattal fekszem. Álmomban minden úgy történik, ahogy a legszebb mesékben. Aztán eljön a reggel, és érzem más lettem. Ez a nő, már nem az a nő, aki tegnap este kétségbeesetten nézett vissza rá a tükörből. A karikás szemű, csapzott hajú, kinyúlt pulcsis, macinacis teregető, mosogató anyuka. Nem. Ez a nő, tudja, hogy mit akar, tudja, hogyan érje el, tudja, hogy a most, a jelen számít, hogy igenis jár neki is a kikapcsolódás. Igenis akkor lesz boldog, ha töltődik, akkor tud adni, ha neki is van miből. Egy könnyed reggeli után összepakolom az edzőcuccom – nehéz persze megtalálni, hiszen mikor is vettem elő legutóbb?!…
Szóval edzőcucc összepakolva, gyerek időben a suliban, telefon lenémítva, mert én most magammal akarok lenni! Amikor belépek a sportklubba, megkérdezik milyen órára jöttem. Mielőtt rávágom kapásból, hogy én csak futnék egyet a futópadon, megkérdezem, hogy mik a lehetőségek. A recepciós lány kedvesen sorolja az opciókat. Megüti a fülem a NIA. Megkérdezem mi ez. Egy tánc, melyben megtalálod saját magad. Egy mozgásforma, amely a test, az elme és a lélek harmóniájára épül. Egy tánc, ami ötvözi a harcművészeteket, a fitneszt, a jógát és a spirituális öngyógyítást. IGEN! Ez kell nekem.
Az órán úgy érzem, hazaérkeztem. Visszataláltam önmagamhoz. Nem tudom kikkel vagyok, nem tudom jól csinálom-e, hogy helyesek-e a lépéseim, de azt érzem, hogy testem-lelkem felszabadul, miközben arcomon végigfolynak könnyeim. A tanár kéri, hogy üvöltsünk egy nagyot, adjuk ki magunkból a feszültséget, és egy anyatigris erejével szabadítom fel magamból a lerakódott fáradtságot, fájdalmat, megfelelést, és szakítom ki magamból mindenféle szégyenérzet nélkül. Könnyeim egyre csak potyognak, már zokogok, miközben mosolygok, és valami olyan melegség, öröm járja át testem, mint a legcsodálatosabb együttlét során.
Pár alkalom után megváltozik az életem. Már nem hagyom, hogy az idő legyőzzön. Már nincs bűntudatom, ha az esti mese olvasás helyett színházba megyek. Ha kicsit később megyek be dolgozni, mert a reggelt futással vagy Niával indítom. Ha reggel nem veszek fel 8-kor munkahelyi telefont, hanem a teraszra kiülve, madárcsicsergést hallgatva, és a budai hegyeket pásztázva megiszom kedvenc csészémből a cappuccinómat. Ha nem nézem végig a kisfiam tenisz óráját, hanem egy padon ülve, a napfényben fürdőzve könyvet olvasok. Ha a munkahelyemen nem műanyag dobozból eszem meg az előrecsomagolt ebédet, hanem egy étteremben. Ha este, miután lefektettem gyermekem, nem a mosogatással bíbelődöm, hanem veszek egy meleg, illóolajos fürdőt, és meditálok egyet. Megtaláltam az én-időmet. Apró dolgok, de csodásan működöm tőlük. Boldogabb, kiegyensúlyozottabb lettem. És mindezt a változást a Nia indította el bennem. Ja, júniusban végzem a Nia tanárit, úgyhogy csajok csináljatok kimenőt!
