Pár szó csupán és mégis sok mindent idéz fel bennem. Egy távoli eseményt, mely segített, hogy másként lássam magam valamint két idézet, amelyek tökéletesen mutatják azt az utat, amit megtettem saját magam megszeretése közben. Az első idézet a tinédzser kori énem mantrája volt. Nem egyszer ez hangzott fel bennem és vég nélkül zakatolt a belsőmbe, ha nem úgy alakultak a dolgaim.
„… annyit érek, mint egy film a komolyan gondolkodó ember számára. Egyszerű kikapcsolódás az egész, szórakozási alkalom, amit hamarosan elfelejtenek, ami nem rossz, de nem is jó.” /Anne Frank/
18 évesen Szekszárd narancsos-rózsaszínes hajnali egét fürkésztem, a II. belgyógyászat leghátsó kórtermének az ablakából, akkor is ez dolgozott mélyen a felszín alatt. Szemléltem a távolinak tűnő külvilágot és vártam. Vártam az orvosom és a diagnózist és azt a lehetetlenek tűnő dolgot, hogy minden jobbra fordul. A reggeli vizittel érkezett a kezelő orvosom is. Miután beparancsoltak az ablakból a kórházi ágyba tudatták az eredményeket. Persze ezt úgy közölte, mint ahogy a tévében egy megszerkesztett hírt. Bele pillantva a papírokba, egyenletes hangszínnel és faarccal. Közlésének a lényege, hogy kiszáradás veszélyével bekerültem az osztályra. Majd tüzetesen kivizsgáltak és a leleteimet átnézve megállapította, hogy epe köveim vannak. És mivel az első görcseim alkalmával nem jelentkeztem az orvosomnál a lehetséges összes szövődmény kialakult nálam. Epehólyag gyulladás, máj gyulladás, hasnyál mirigy gyulladás és kezdetleges tüdő gyulladás. Ezért a legnagyobb antibiotikum kúrát írta ki számomra. Viszont a tüdő gyulladás nem lenne jó, ha súlyosbodna. Tehát sétálnom kell. Ültem a kórházi ágy szélén és hallottam, hogy mit mondott, de nem fogtam fel. Azt is mondta, hogy szerencsém van, mert ha a kövek elindulnak meg is hallhattam volna. Láttam magam előtt azokat a képeket, ahogy csomag számra szedtem a fájdalomcsillapítókat és görcsoldókat.
Mikor kiléptek a kórteremből kínomba felnevettem a szobatársaim kicsit értetlenül néztek engem. Nem kellet sok idő, hogy nevetésem keserű mosollyá majd párnába süppedős sírássá alakuljon. Az egyik nővér ébresztett, mert elaludtam. Bekötné az újabb adag infúziót, ha kell, menjek ki a mellékhelységbe.
Egyedül akartam lenni, úgyhogy óvatos léptekkel irányt vettem a toalett felé. Szédültem és végig azon voltam nehogy elessek. Ahogy azon voltam, hogy eljussak a célhelyiségig megláttam egy mellék lépcsőházat. A lépcsőfordulóban kicsi ablak volt, de nekem elég volt. Ki akartam szakadni a fertőtlenítő szagú beteg valóságomból. Néztem a májusi szelek által borzolt fákat és a hétköznapok rohanó embereit. Ahogy az ablak előtt álltam arra lettem figyelmes, hogy elkezdtem imádkozni. Amikor befejeztem jöttek a kérdések mind Neki címezve: Miért kaptam ezt? Miért pont én? Rosszat tettem? Nem vagyok jó ember? Ekkor megláttam magam az ablaküvegben. Egy kicsit idegen sápadt lány nézet rám, aki én voltam. Rájöttem ezeket a kérdéseket magamnak kell feltenni, hiszen a válasz is bennem van. Sohasem voltam magamnak fontos és nem is szerettem magam. Ez köszönhető volt annak, hogy sosem voltam szép lány. Fiús voltam és duci. Majd ezt tetézte az, hogy kiderült diszlexiám és diszgráfiám van. Külső belső csődnek éreztem magam. És azt hittem, hogy ha mindent megteszek azért, hogy mások jól érezzék magukat velem és a környezetemben megszeretnek és akkor talán én is magam. Minden és mindenki fontosabb volt, mint én. Az iskola, a barátok, a szülők, a testvérem, a párom. Akkor viszont távol voltak tőlem. El kellet kezdenem harcolnom magamért, mert ott csak rajtam múlott. A gondolataimon és a tetteimen. Valahogy az ösztönöm diktálta, hogy meg kell ismernem magam és meg szeretnem, mert ha így folytatódik, vagy ki se kerülök, vagy rövid hatályos időn belül visszakerülök. Ezután a sétáim végén randit adtam magamnak az ablaknál a lépcsőfordulóba. Felfedezendő az értékeimet, hogy kreatív vagyok, segítőkész és jó humorú. A gyógyszeres kezelés és az alternatív „randiz önmagaddal” gyógymódnak köszönhetően két hét múlva kikerültem. Az életemet ugyan epehólyag nélkül folytatom, de rengeteg építő élménnyel, önmagammal kapcsolatban.
Azóta sok minden megváltozott. Lediplomáztam, amit soha nem hittem volna. Mostanáig szociális munkásként dolgoztam hátrányos helyzetű tinédzserekkel. A sors arra adott lehetőséget, hogy a fiataloknak segítsek felismerni magukban az értékeket és a lehetőségeket. Megmutatva nekik, mindenkinek vannak hibái, de az előnyös képességeikre rádolgozva sok mindenre képesek lehetnek.
Persze nem mondom azt, hogy mindig sikerül pozitívan szemlélni mindent magammal és az életemmel kapcsolatban és sikerül erősnek és harcosnak lenni, de ha így is alakul, ezt az idézetet mantrázom.
„Fény vagy te is, lobogj hát,
Melegíts és égess,
Hinned kell, hogy a világ
Teveled is ékes!” /Tóth Árpád: Kaszás csillag – részlet/
