Vidáman toltam a babakocsit, lelkes voltam, hogy pályáztam. Köszi, Terézanyu! Úgy éreztem nyertem, mert jólesett leírni biológus pályám és anyai hivatásom fogaskerekeinek összeakadását, majd egymást segítő mozgásba lendülését. Szeretem a munkám, mert értékteremtő, és felemelő feladaton dolgozhatok egy nagyon céltudatos csapatban: rákterápiás hatóanyagokat és a terápia hatékonyságát növelő orvosi eszközt fejlesztünk. Imádom a gyerekeimet. Mégis, hiányérzetem támadt. Aztán, még mindig az óvoda felé tartva a kisebbikkel, eszembe jutott egy színdarab, egy színdarab bemutatójáról: az első felvonásban nézőként látja az ember a történetet, a másodikban pedig a kulisszák mögé lesve. Miért is ne írhatnék én is kétszer, ha másnak nem, hát magamnak?! Mert van egy mindenen átívelő feladatköröm, amit az anyaság és a munka mellett ellátok, és lehet, hogy ez a legfontosabb: érzelmi biztonságot teremteni négyünknek, mert attól igazi a család, amiben sikeresek és boldogok lehetünk.

Gyerekként hiányzott a valódi család az életemből. Apám ivott, és végül bele is halt. Nem nagy történet, de fontos motiváció, mert én olyan családot akartam magamnak, ahol egymást szeretve töltődhetünk fel a fárasztó hétköznapok végén.

Majd’ 18 éve találkoztunk, a 18. szülinapomon. Én még gimis voltam, ő már főiskolás. Teltek az évek, alakultunk, csiszolódtunk, egymáshoz. Szerelem, törődés, tisztelet… tiszta sor. Aztán becsapódtunk a munkaerőpiacra mi is. Lelkesen, munkánk iránti elhivatottsággal adtuk alább és alább az együtt töltött időt. De addigra kétség sem fért hozzá, hogy nekünk együtt van dolgunk az életben, és nem okozott gondot a sok munka. Sőt, hazaérve gyakran együtt folytattuk, két laptop fénye kéklett szerelmesen a szobában. Akkor kezdtem a boldogságőrző pályám, először ösztönösen. A képzeletbeli munkaköri leírásomba valami ilyesmi kerülhetett volna: a nyugodt otthoni légkör megóvása, hogy kipihenhessük az aznapi hajtást; ideges hazatérő vagy vendég megnyugtatása; probléma esetén alapos megbeszélés és megoldási lehetőségek kitalálása; törekvés az egymásra fordított idő növelésére. A többit nem tudom megfogalmazni. Különös egyvelege a szeretetnek, megbecsülésnek, összetartozásnak és boldogságnak az, ami egy kapcsolatban a résztvevőket többé teszi együtt, mint külön-külön. Én erre a különös dologra akartam akkor vigyázni.

Évek múltán, a hivatáson túl kezdtünk látni, és úgy döntöttünk, igazi családdá válunk. Férj, feleség, gyerekek. Az első kislányunk születése elemelt minket a földtől, aztán néhány hónappal később a szülői terhek súlyával nehezített élet húzott vissza. Mert nem lehet csak úgy sodródni a feladatok árjában. Vissza kell szereznünk önmagunkat, egymást. Kemény munka, főleg azért, mert erre nem készít fel egyetlen iskola vagy szülésfelkészítő tanfolyam sem. Egyre tudatosabb szintre jutott bennem a boldogságunk megóvása iránti elkötelezettség. Láttam, hogy a gyerekem akkor fejlődik, akkor fogadja be leginkább a világból érkező újdonságokat, ha nyugodt, és boldog. Tudtam, hogy a munkától elcsigázott férjecskémnek is töltődni kellene. Ez volt a nehezebb dió, mert szabadidőnk nem nagyon akadt, amivel gazdálkodhattunk. De volt közös időnk, hármasban. Egészen jól mentek a dolgok a második kislányunk születéséig. Akkor az új boldogság meghatványozta a megoldandó feladatokat, és gyököt vont az addigi szabadidőnkből. De a jó család összefonódik, észrevesszük a gondokat, és, ha nem is lehet mindent azonnal megoldani, az is segít, ha a megoldáson tudunk együtt gondolkodni.

Megtanultam észrevenni, és értékelni a legapróbb örülnivalót is, megtanultam aggódás helyett átélni a boldog pillanatokat, hogy az én nyugalmam segítsen a fáradt és esetleg nyűgös család minden tagjának. Nem mindig sikerült. Hibázok és kibillenek időnként, azóta is. De új lendületet ad minden mosoly és gömbölyded kacaj, vagy csillogó tekintet, amit a gyerekektől kapok. És új lendületet ad a családunk minden közös öröme, vagy a nagy ritkán kettesben töltött percek. A munkámhoz is ez a lendület segített visszatérni, viszonylag hamar.

Szeretném, ha az optimizmus, és problémamegoldó gondolkodás a gyerekeim életének is magától értetődő részévé válna. Bízom benne, hogy a szerető otthoni légkör segít majd a leválásban, független emberré fejlődésben nekik, és aztán később a hazatalálásban is. Meggyőződésem, hogy az érzelmileg kiegyensúlyozott, nyitott, gondolkodó elme tud csak igazán alkotni, és érvényesülni. Messzebbről nézve társadalmi munkát is végzek a boldogságőrzéssel, mert alkotó, értékteremtésre (remélhetőleg) képes embereket nevelek. Minden szerető anya társadalmi munkát végez. Leginkább észrevétlen zajlik a legfontosabb munka a világon, ami a következő, testileg-lelkileg egészséges generáció felnevelését teszi lehetővé.

Hajrá, Boldogságőrök!