Akkor jó helyen vagyok… nyugtáztam az elhangzott mondatot 22 évesen, leendő biológusként, izgatottan toporogva a genetika laborban, hogy végre én is csinálhassak valamit. Ritkán van olyan pillanat az életben, amiről azonnal tudja az ember, hogy meghatározó. Akkor állt össze a kép, hogy hivatást választottam. Későn esett le, de minden ugyanabba az irányba vonzott kisgyerekkorom óta.
Rettentő boldog, és türelmetlen voltam. Lassan nyílni kezdett a világ engem igazán érdeklő része, és még lassabban, de végre az én kezembe is került néha kulcs, amivel tovább lehet nyitogatni ajtókat, a megértés vágyától vezérelve. Előadás előtt a színházban lopva néztem az emberek arcát, hogy ők is álmosak-e, mert előző éjjel szakirodalmat olvastak, vagy a másnapi munkán gondolkodtak alvás helyett. Aztán eljött az az idő, amikor színház, meg bulizás helyett is inkább a munkával foglalkoztam. Gyakran voltam nagyon fáradt, de ritkán bántam. Boldog évek szaladtak velem.
Észrevétlen, a háttérben készülődve állt össze az életem újabb korszakát jelentő (de nem meglepő) felismerés, hogy én bizony gyereket is szeretnék. Sőt, kettőt.
Figyelni kezdtem a környezetem, mert látni akartam, hogyan boldogul, aki gyereket is nevel, és dolgozik is, lehetőleg sokat. Egyáltalán, lehet-e? Figyeltem az embereket, akik buszra vártak, vagy az utcán gyalogoltak, vagy pénztárnál álltak sorban. Egyedül vannak-e? Sietnek-e? Mosolyognak-e? Rendezett-e a ruhájuk/frizurájuk? A parkoló autókban van-e gyerekülés? A haladó autókban ülnek-e gyerekek? Az anya/apa kedvesen szól-e a gyerekéhez, vagy annyira elcsigázott, hogy már csak tiltásra és utasításokra futja az energiájából? Mennyi nagyszülő-unoka párt látok? És a családok melyik napszakban láthatók együtt? A gyerek utáni vágyam tompította a megfigyeléseimből levonható tanulságokat. Azt pedig, hogy utcán mosolygó embereket alig-alig látni, viszont gyerekek társaságában mosolygót annál inkább, egyenesen csodálatosnak éreztem.
Volt azért egy fájó tanulság, amit egy több napos szakmai konferencia után állapítottam meg. Nemzetközi társaság, nagyjából szakmabeliek adták a megfigyelésemhez az alapot. Arra voltam kíváncsi, hogy milyen a nemek aránya, koreloszlás szerint. Vagyis, a hozzám hasonló lelkes fiatal kutatók között milyen a férfi/nő arány? És milyen a korban már nagyjából a gyerekvállalás után lévő embereknél ez az arány? Lesújtó volt az eredmény. Alig volt nő a 40 feletti korosztályban. Úgy gondoltam, a pályaelhagyók magas száma nők esetében a gyerekvállalással függhet össze. A legjobb forgatókönyvem szerint a pályán maradtak (ill. visszatértek), csak a gyerekvállalás miatt kiestek a fő csapásirányból, azért nincsenek ott a konferencián. Üdítő reménysugárként, ugyanezen konferencia egyik esti rendezvényén kis társasággal ismerkedtem meg, akik egy holland laborban dolgoztak. Két tagjukról kiderült, hogy anyukák, és cseperedő gyerekük mellől részmunkaidős állásban tértek vissza a laborba. Ráadásul ketten dolgoztak minden projekten: a hét első két napján az egyikük, majd a szerdai közös nap után másikuk folytatta a munkát. Igeeen, gondoltam, épp ilyen lelkesítő példát kerestem!
Bátorság, nagy levegő, és…
Anya lettem. Szülők lettünk. Család lettünk. A boldogság érzése új dimenziókba emelt minket. Minden tökéletes volt, és tökéletesen nehéz. Mert megszűntünk önálló emberként létezni. És ez nemcsak azt jelentette, hogy vigyázni kell a gyerekre, és gondoskodni róla. Ezt előre tudtam, készültem is rá, nem okozott sok nehézséget. Meglepetésként ért viszont, hogy a kisbaba mellett én megszűnök: nincs saját időm, nincs saját terem, nincs saját tevékenységem. Hoppá. Hogy is kellene ezt most akkor jól csinálni? Eleinte egyáltalán nem sikerült a korábban bevált mottót követni: „Arra van időd, amire akarod, hogy legyen!” Hiába akartam, mégse volt. Szép lassan alakult ki, mikor tudok ellopni egy-két órát az én alvásidőmből, hogy cikkeket olvassak. Mindig fontos volt, hogy a magam szórakozására ne a gyerekre szánt időt fordítsam. Szórakozás? Nehéz megfogalmazni pontosan, amit éreztem. Féltem, hogy lemaradok. És hiányzott a kihívás, a gondolkodás. Kialakítottam a magam kis szakmai önképző szakkörét, és ott töltődtem új információkkal, kikapcsolódásképpen. Működött. Aztán belőlem is részmunkaidős (és távmunkás) anyuka lett. Eleinte folyton aggódva, megfelelési kényszerrel és görcsös akarással gátoltam meg saját boldogulásom. Katasztrófa volt az első néhány hónap. De közben megértettem a hajdani konferencián tanultakat. A távolmaradó nőket, a visszahúzódó anyákat. Két hivatást nem lehet egyszerre tökéletesen csinálni. Pedig én mindkét hivatásomat jól akartam csinálni. Először szomorú voltam. Apránként épült fel az új rendszer, amiben elképzelhetővé vált ez a kettősség. Önuralmat, összeszedettséget, ésszerű lemondást tanultam ebben az időszakban. Teljesen megújultam, és magabiztosan vágtam bele az új életembe. Nem mérgelődtem, hogy csak kevesebb munkát tudok megcsinálni, és nem idegeskedtem, ha a játszótéren ragadtunk. A legfontosabb ütőkártyámat használtam: a rugalmas problémakezelést. Ha egy anyamániás napon nem tudtam a kitűzött munkám megcsinálni, képes voltam önfeledten örülni annak, milyen jól mulatunk. Tudtam, hogy később megtalálom a hiányzó időt. Így is lett.
Két kislányom van, másfél és 3 évesek. Félállásban, főleg távmunkában dolgozom, és nem lettem pályaelhagyó. Szerencsés vagyok, mert gondolkodó és támogató környezetben dolgozhatok, ahol megbecsülnek, és ahol a kevesebb munkaidőmben nyújtott munkámnak is örülnek. És kimondhatatlanul boldog vagyok anyaként, feleségként. Sokkal nehezebb ez a kettős élet, mint képzeltem, de nem bánom, mert minden helyzetre van megoldás.
Az unott arcú járókelők pedig visszamosolyognak ránk az utcán.
