Időnként, ahogy most is, reggeli kávémat szürcsölgetve a konyha félhomályában, azon merengek, jobb lett volna-e, ha azt a másik embert, s vele a másik életet választom. Nem mintha boldogtalan volnék, vagy ilyesmi, mégis gyakran felötlik bennem a másik lehetőség. Bár mindenem megvan, amire egy nő vágyhat; család, gyerek, lakás, autó, magánpraxis, akkor is érzek valamiféle űrt, egy hiányjelet a múltból. Ilyenkor persze azonnal lekiismeretfurdalást érzek mind a kisfiam, aki még édesen alszik ágyában, mind a férjem iránt, aki épp nincs itthon, ügyeletes a munkahelyén.
Ezek a hajnali órák jutottak nekem arra, hogy ha röpke időre is, de egyedül lehessek gondolataimmal, vágyaimmal. Minden más tevékenység – ébredés, reggeli készülődés, idd meg a kakaót, sietős indulás, várakozás a dugóban, kisfiam oviba be, rohanás az egyetemre, majd a rendelőmbe, páciensek, valaki lemondja, aztán hív a barátnőm, össze tudnánk e ma futni, de el kell napoljuk, vacsorameghívásunk van, a gyereket ma a férjem hozza el, nővéremékhez viszi, ott fog aludni náluk, mivel későn érünk csak haza a vacsoráról – szóval, minden más tevékenység automatizáltnak tűnik. Mintha nem is ember, hanem inkább robot lennék, pusztán egy eszköz a végrehajtási műveletben. Gépiesen adom a gyerekre a harisnyát, megkérem, ne ficánkoljon, de csak nem hagyja abba. Menet közben küldök sms-t a férjemnek, hányra jöjjön értem. Egy vezérlőmű pontosságával indítom a kocsit, és behunyt szemmel is be tudom pötyögni az óvodaajtó nyitókódját.
Reggelente azonban, ahogy nézek kifelé az ablakon, és szemem a hegyek fölötti rózsaszín eget pásztázza, folyton csak azt kérdezem magamtól, hol vagyok én? Igen, mondhatnád, benne vagyok a kisfiamban. Szemében viszontláthatom magam. És benne vagyok a férjem gondolataiban is, aki imád, annak ellenére, hogy tudja, nem sokon múlt, hogy nem azt a másik fiút választom. Saját praxisom van, sokan tisztelnek. De mégis, hol vagyok én?
Néha olyan jó volna eltűnni pár napra. Mondjuk, valami kis tóparti házban. Csak nézni a vizet, és kiülni a verandára olvasgatni, figyelni az elhúzó madarakat, élvezni a csendet, kedveskedni kicsit a lelkemnek. Ha a másik életet választottam volna, mindez mindennapjaim része lehetne. De én másképp döntöttem.
Szüleimet elveszítettem egy autóbalesetben. Én is majdnem odavesztem, de szerencsés módon túléltem a karambolt. Máig tisztázatlan, hogy repültem ki a kocsiból. Az út melletti kukoricásban találtak rám, és csupán a csípőm sérült meg. Nyomát a mai napig viselem, sántítok a bal lábamra.
Tizenhét éves voltam ekkor. Épp nyaralni indultunk Rómába, ez lett volna az első külföldi utam. Egyetlen élő rokonom, anyám bátyja, Albert, aki azonnal magához vett. Szép lakása volt a belvárosban, nem messze a kórháztól, ahol dolgozott. Egy amerikai barátjával, Antonioval lakott, és nagyon jól kijöttem velük. Elhalmoztak mindennel; szép ruhák, laptop, telefon, fizették a különóráimat, és az után is, hogy bekerültem az egyetemre, nem volt semmire sem gondom.
Időnként eljött hozzánk Antonio egy régi barátja, Gerald, akivel együtt költöztek át Amerikából, és volt egy közös cégük. Hát igen, Gerald volt az a fiú, akire egész addigi életemben vártam. Kedves volt, álmodozó típus, mégis határozott. Azonban nagyon beteg lett, szívműtétet hajtottak végre rajta és felépülése után már nem volt ugyanaz az ember. Visszahúzódóvá vált, egyre ritkábban volt nálunk, és végül egy vidéki házba költözött egyedül. Elutazása előtt megkeresett, és elmondta, szeretné, ha vele mennék.
Minden olyan hirtelen jött. Még fel sem fogtam, hogy elmegy, és most egyszer csak arra kért, tartsak vele, méghozzá úgy, hogy soha semmi nem volt köztünk. Persze éreztem, hogy fontos vagyok neki, hogy törődik velem, és mindig nagyon, de nagyon kedves volt. Szívem szerint mentem volna. Csábító volt vidéken élni egy csendes kis házban, azzal, akit nagyon, de nagyon tudnék szeretni… végül mégis nemet mondtam. Albert sem támogatta volna a kapcsolatunkat, mivel elég nagy volt a korkülönbség, több mint tíz év. Ráadásul nekem itt volt az egyetem. És ami kimondatlanul a legfőbb ok volt, a lábam. Sérülésem után többé nem tudtam rendesen járni, és látva Gerald korábbi barátnőit, akik meglehetősen szépek voltak, hibátlan alakkal, szóval látva őket, minden önbizalmam elszállt. Maradtam hát.
És most, hogy az ébredő nap fényénél merengek a múlton, tudom, ha tehetném, már másként döntenék. Sántaságommal és minden hibámmal együtt is kellettem volna neki, csak én nem tudtam elfogadni, és szeretni saját magamat, és ezzel nemcsak őt, de magamat is megfosztottam egy másik élettől, ami olyan igazi, olyan tényleg nekem való lett volna.
Pácienseim gyakran teszik fel a kérdést, melyik utat válasszák, vagy hogy döntsenek. Annak ellenére, hogy objektívnek kell lennem, és tudom, hogy minden élet, minden sors egyedi és megismételhetetlen, nem tudok úgy tanácsot adni másoknak, hogy eszembe ne jutna Gerald, és a vidéki kis ház. Elmondom az embereknek, hogy mindig azt tegyék, amit az adott pillanatban a legjobbnak látnak, amitől igazán boldogok lennének. Mindaddig tévúton fognak járni, amíg nem őszinték magukkal, és nem hallgatnak a szívükre. Még ha nehezek is a körülmények, tartsák szem előtt, hogy a legfontosabb dolog igazán szeretni, és legfőképpen magunkat. Saját magunkon keresztül tudjuk csak a másikat is szeretni, és elfogadni.
Most pedig, hogy ezt már tudom, máshogy tekintek önmagamra. Elfogadom a jelenlegi helyzetemet, vállalom a felelősséget a döntéseimért, és ahogy ébresztem a kisfiamat, bizonytalanságom lassan eltűnik, az ábrándok pedig felszívódnak a sötétséggel. Ébred a jelen, ébred az új életem, és becsülöm magam annyira, hogy nem ragadok le múltbéli dolgoknál, mert az időt nem lehet visszafordítani. Itt vagyok a jelenben. Itt vagyok kisfiam minden szívdobbanásában. A pillanat a miénk, a nap hajnali sugarai lophatnak csak titkot tőlünk.
