Szerencsés vagyok. Valahogy mindig jó döntéseket hoztam. Hosszú évekig készültem az Iparművészeti Főiskolára, végül mégis úgy döntöttem, hogy szakmát tanulok, mégsem veszett kárba a kézügyességem, ebből élek. Minden másképp alakult volna, ha nem így döntök.
Gyerekkoromban minden nap felkapaszkodtam a kerítéslábazatra, és vágyakozva bámultam a szemközti gyönyörűséges házat, és azt kívántam, bárcsak ott lakhatnék. Elmúltam 30 éves, amikor egyszercsak eladó lett ez a ház. Amit gyerekként kacsalábon forgó palotának láttam, felnőtt szemmel korántsem volt az. Az egykor divatos zsalugáterek csálén, kopottan lógtak, a falak megrepedeztek és sűrű pókhálóktól szürkéllett minden az évek óta üresen álló házban. Ráadásul nyilvánvalóan kicsi volt ahhoz, hogy egy családnak otthont adjon. És mégis…én láttam magam előtt, ahogy újjá éled, átalakul és újra ragyog.
Ragaszkodj az álmaidhoz! – gondoltam, és döntöttem: megveszem! Máig sem tudom honnan merítettem a bátorságot, mi adta az erőt, az energiát, de egyedül belevágtam az építkezésbe. 2 évig éjjel-nappal talpon voltam. Nappal az építkezésen dolgoztam, intézkedtem, felügyeltem, éjjel pedig dolgoztam, hogy meglegyen a rávaló. Minden téglához közöm van, minden gerenda és béléstest megfordult a kezemben, minden korlátvasat én csiszoltam, mindennek ismerem a történetét. Egy percig sem kételkedtem magamban, nagyon akartam ezt a házat.
December 22.-én költöztem be. Már nem voltak körmeim, tövig letörtek a takarításban, malter- és festékfoltok vakarászásában, az ujjbegyeim helyén húscafatok voltak, de minden új volt, tiszta, ragyogó.
Csak egy órára ugrottam el, hogy vegyek néhány apróságot, ha már karácsony lesz. Csak egy órára. Amikor visszajöttem és kinyitottam az ajtót, mint a filmeken, átláthatatlan fekete füst tódult ki. Tapogatózva tudtam csak végigmenni a házon, sálamat az arcom elé szorítva, hogy kinyissak minden ajtót, ablakot. A huzat nagyon lassan vitte ki a füstöt, sokáig rétegekben úszott, megállt a sarkokban, és ami maradt utána: a hófehér kapcsolók, konnektorok, a hófehér nyílászárók, a hófehér fürdőszoba bútorok mind bekormozódtak, a falak szürkéllettek, amerre mentem, kormos nyomot hagyott a cipőm a padlón. Egy zárlatos kapcsoló okozta a tüzet. Lángja nem volt, csak kormos füstje és az égett műanyag mindent elnyomó szaga.
Forgott velem a világ, az agyam üres volt, csak álltam ott holtfáradtan a nappali közepén. Nem tudom meddig. Aztán lerogytam a lépcsőre és elkezdtek folyni a könnyeim. Annyit dolgoztam vele és egy óra alatt ez lett belőle. Megcsörrent a telefonom, az unokatestvérem volt. Felvettem, de annyira zokogtam, hogy nem tudtam megszólalni. Végre nagy nehezen elhüppögtem mi történt, erre ő azt mondja: – Tudod ez mit jelent? Azt, hogy nagyon boldog leszel ebben a házban. Nekem ez a mondat kellett. Akkor és ott. Ez a mondat megtalált. Belekapaszkodtam, felálltam, leporoltam magam és kezdtem előlről a takarítást a rongyos ujjbegyeimmel, tövig leszakadt körmeimmel december 22.-én.
Azóta benépesült a ház. Apa, anya és egy tündéri szőke kislány lakik itt. Meleg, barátságos otthon, az éjszaka csendjében csak a cirkó duruzsol. És bár alhatnék tovább is, minden nap felkelek a család előtt másfél-két órával. Imádom őket, de ez a reggeli csönd az enyém. Kiülök a teraszra egy bögre kávéval és páholyból nézem, ahogy ébred a természet. Nézem, hogyan változnak a színek a pirkadat halvány rózsaszínétől a napkelte giccses vérnarancsáig, a vadkacsapár hajnali sétáját kicsinyeikkel, az óvatos vízityúkok lopakodását, a nádirigót, ahogy nádszálról nádszálra kapaszkodik. Szemben, a kidőlt fa gyökere alól minden reggel 5-kor átúszik hozzánk egy pézsma, és eltűnik a nádasban. Órát lehet hozzá igazítani. Valahonnan a túlpartról idehallatszik a kakukk hangja, szinte lüktet a párálló víz fölött, ráül a kis-Dunára, talán a világ végén is hallják. A vadgalambok is ébredeznek, tollászkodnak, reggeli csókot váltanak, és közben lesik a szarkákat, akik alig várják, hogy szabadon maradjon a fészek és mehessenek fosztogatni. Nagyon kell figyelni, beosztják egymás közt, ki vigyáz a kicsikre, de sokszor még így sem kerülhetik el a tragédiát. A hattyú család egész reggel föl-le masíroz, mint valami felelős beosztásban lévő bizottság, jönnek, mennek, intézkednek. A búbos vöcsök váratlanul bukkan fel, és a következő pillanatban eltűnik a víz alatt. Mindig meglepődöm, amikor valahol nagyon messze tűnik fel újra, pedig megszokhattam volna már. És ott vannak a hajnali kajakosok, akiket nem állít meg a jeges eső vagy a viharos szél, óraműpontossággal húznak el minden reggel a ház előtt. Kedvencemet elneveztem Fidel Castronak. Úgy néz ki és úgy is öltözik.
Szép itt minden évszak, minden nap, szép a tündöklő napsütés, a vihar, a szürkeség, télen a sziget kopasz fái és a tavaszi zöldrobbanás. Ez a reggeli koreográfia, a természet és az ember közös reggeli tánca , ez az én kimenőm. Abban a házban, amire annyira vágytam. Ragaszkodj az álmaidhoz!
