Nyári reggeleken mindig könnyebb az ébredés.
Ez a külszolgálatos nap, nagyon is koraira sikeredett.
Kéthetente feladatom, hogy a cég telephelyeit végiglátogatva rövidre zárjuk a vitás kérdéseket.
Ma Péter kollegával utazom, aki friss házasember, lesz miről beszélgetni. Kint várom a kapuban a megbeszélt időben.
7 óra 00 perc, Ő is nagyon pontos.
’reggelt! – mondjuk mindketten, majd Péter az útra koncentrál, én a sminkemre. Később cukorkával kínálom.
– Köszi, nem kérek, Edit nagyon szigorúan vigyázz az étkezésünkre, nem eszünk ilyeneket. Udvariasan hallgatom az összecsiszolódásuk apró mozzanatait, közben a kilométerköveket figyelem. Mindjárt odaérünk a bejárathoz. Igen, ez az.
Most is megcsodálom, és vágyakozva nézem a bekötőút végén álló, takaros kis házat. Erdő közepén, a fákkal körülölelve titkokat rejtve, különös érzéseket kelt bennem. Jó lehet itt élni – gondolom sokadszor, s már suhanunk is tovább.
Délután három körül végzünk, különösebb gond nincs sehol. Vissza úton a napszemüveg alatt elbóbiskolok, Péter éberségére Edit vigyázz. Többször felhívja, így nem alszik el a volán mögött. Ja, kérem ilyen a szerelem!
Már a zuhany alatt állok, amikor csörög a telefon.
– Szia! – ordítja Kata, a háttérzenét túlharsogva. – Gyere ide, jó a buli, mondom a címet! Kicsit hezitálok, majd péntek lévén megszavazok magamnak egy-két koktélt, és egy taxit. Társaság zöme régi ismerős, pár új arc, és tényleg jó a hangulat.
Első koktél: szép a világ, én is az vagyok.
Második koktél: én vagyok a Királylány, de hol a Királyfi? Áhá, most érkezik, kezében a harmadik koktélom.
– Hello, Királylány! – mondja széles mosollyal. – Látom ez a kedvenced, meghívhatlak?
A kérdés lefordítva:
– Hello, Királylány, tetszel, hazavihetlek? – No, annyit még nem ittam. – gondolom végig a párbeszédet,ez csak a harmadik randink után történhet meg.
És valóban, a harmadik randin vacsorára megyünk hozzá, most hagytuk el a város határát jelző táblát, viccesen megjegyzem: útlevelet nem hoztam magammal. Ő csak mosolyog, szemében ajándék, tenyerében ígéret. Még jó hogy a szívemet ünneplőbe öltöztettem. Kezd ismerőssé válni a táj, már látom a kilométerkövet, és most fordulunk be a bekötő útra. Gyorsabban lélegzem. Nem oszthatom meg vele a gondolatom, most még „Én” vagyok. A „Mi”még várat magára.
A vacsora egy-egy szendvics, piros szalaggal átkötve, az enyémen egy kis cetli. Ez van ráírva: Jó lenne esténként együtt főzni veled.
A kedvesség, figyelmesség, meghittség betakar, mint egy meleg, puha kockás takaró. Én meg hagyom.
Két éve, hogy igent mondtam a közös vacsorafőzésre. Az eltelt hónapokban a városi munkám mellett megtanultam állatokat etetni, palántát ültetni, varrni, kerítést festeni, és minden percét élveztem.
Kis ünnepséget tervezek mára, bevásároltam és sietek az én „mézeskalács” házamba. Halat sütök, saláta, talán bort is bontunk.
Már a virágot teszem az asztalra, amikor megérkezik. Megérzem, valami baj van. A konyhában ül le, nem néz a szemembe.
Azt mondja, mást szeret. Jó engem is, de már nem úgy. Nem akarta, csak megtörtént. El kell, hogy költözzek innen.
A konyhakendőt magamhoz ölelem, mindegy, hogy mit, csak ne legyek egyedül.
Nem értem, nem értem. Annyira figyeltem, hogy ne érjen meglepetésként, hogy felkészüljek rá, ha bekövetkezik.
Hallom a hangom: én erre nem készültem fel, kérlek, ne küldj még el. Kérlek, Kedves, ne engedd el a kezem!
Már ott térdelek a széke előtt, átfogom a térdét, fejemet ráhajtva már zokogok. Simogatja a hajamat, egy darabig így maradunk.
Majd egy új ötlettel állok elő: éljünk itt mind a hárman, a semmi is jobb vele, mint a semmi nélküle.
– Butaságokat beszélsz! – mondja, a simogatást egy percre sem abbahagyva. – Ne alázd meg magad, majd megnyugszol!
Ennyiben maradunk.
Reggel visszaköltöztem a városi életembe, hosszú háború után béke van a szívemben.
Másfél év után találkozunk újra, nem vagyok benne biztos, hogy véletlenül.
Közös barátaink nagyon bízhatnak bennünk, ha mindkettőnket meghívtak egy születésnapi buliba.
Nem okozunk csalódást, kulturáltan viselkedünk. Nehezen indult, döcögős beszélgetés, nem mond semmi újat. Hallottam, hogy pár hónap után egyedül maradt a házban, majd egy évig külföldön élt, most jött haza. Táncolni indulunk.
Ölelése bocsánatkérés, simogatása ígéret, tekintetében a régen látott ajándék. Elvesztem.
Senki sem lepődik meg, hogy együtt indultunk haza. Haza. Oda.
Reggel én ébredek hamarabb, a konyhába indulok. Minden úgy van, ahogy hagytam. A kávémat a teraszon iszom meg. A kerti bútor huzata kicsit kopottasan, de az én varrásvonalamat őrizve leülésre hívogat. Tudom, hogy most kell döntenem. Most. Amíg megiszom a kávét.
A táskámból tollat veszek elő és egy kis lapot. Ennyi is elég, csak két mondatot írok rá:
Még egyszer nem tudok lemondani róla, most magamra szavazok.
Ölellek Kedves!
Kifelé haladva a szélcsengőt kérem meg, esténként figyelmeztesse, éjszakára ne hagyja nyitva az ablakokat.
