Állok a tükör előtt – 33 év.Krisztusi kor.
Hát, meg is látszik.
Mutatóujjam csukott szemmel is megtalálja a kis barázdákat a szemöldököm felett, mintha fogyóban lenne a pigment a bőröm alól, arcszínem fakul, hajam vesztett ruganyosságából, és a testem… Igen, a testem magán viseli az éveket, a lustaságot, jó kajákat, egy várandósságot-szülést, szoptatást. Már semmi sem olyan, mint rég. Nincs rajtad melltartó? – kérdezi elismerően egy pasi a múltból, úgy tizenöt lehettem. Keserédes emlék.
Hogy szeretem-e önmagam? Ez változó. Ha a fiamra nézek, és látom, hogy milyen kiegyensúlyozott, boldog kisgyerek, akkor igen. De ha türelmemet vesztve kiabálok rá, akkor nem. Ha szépen felöltözve, kézen fogva sétálunk az utcán, igen (a piros kabátosok, mondja az apja), ha reggel ziláltan beesünk a bölcsibe, és az öltöztetéskor fedezem fel, hogy ott a puding a pofazacskójára száradva – már töredezik –, akkor nem. Amikor tanítottam az egyetemen, és jó órákat tartottam, amikor minden összeért, abban a kegyelmi állapotban, ahol a mondandóm, az érzések és szándékok megérintették a tanulóimat, és közös volt a rezgés, nagyon szerettem magam, jó volt a bőrömben lenni. Amikor a szülés után munkát kerestem, tömegével adtam be az önéletrajzokat, de senkinek sem kellettem, akkor nem. Másfél évvel ezelőtt elvesztettem egy hathetes magzatot. Akkor sem szerettem magamat, mély, sötét, magányos gödör volt az.
Kineziológushoz fordultam segítségért, és az egyik, nekem szánt mágikus mondat az lett volna: “Jó anya vagyok”. Elsőre nem is tudtam kimondani. Nem sejtettem addig, hogy micsoda teher nehezedik rám, hogy a saját énképem, ez az új, az anyai, milyen komplex, törékeny, mennyire önbizalomhiányos. Ez a három szó, abban a pillanatban megdönthetetlen akadályként tornyosult elém, nyelvemen csomó volt, torkom kiszáradt: egyszerűen nem tudtam megszólalni. Mert nem hittem, hogy jó anya lehetek. Arculcsapásként ért a felismerés: változtatnom kell, a bűntudatot, a gyászt, a szorongást át kell alakítanom valami éltető erővé. El kell engednem a rosszat.
Talán sikerült.
És most?
Vajon szeretem magamat annyira, hogy vállaljak, kihordjak egy második gyereket? Vajon szeretem magamat annyira, hogy ne? Nem tudom, melyik az igazi kérdés, ez nem egy történet. Ez egy folyamat. Az önzés, ha félek, mi lesz még egy várandósság alatt a testemmel, ha kiráz a hideg az éjszakázások gondolatára, ha nem tudom még, hogy illene hármónk harmóniájába bele egy negyedik?
Remélhetem, hogy másodszorra egy jóalvósat kapok ki?
Vajon akkor vagyok jó önmagamhoz, ha szeretném ezt a szeretetet, ami köztünk van, megsokszorozni, ezt a mérhetetlen boldogságot átélni még egyszer, a karomban tartani egy pici babát, beszívni az illatát, érezni, hogy mennyire rám van utalva, fogni a kezét az első, tétova lépéseknél, örülni az első szavaknak… Naivitás hinni, hogy adhatok egy élet-társat a fiamnak, valakit, aki akkor is itt lesz, ha mi már nem? Hinni, hogy másodszorra csinálhatom jobban, hogy nem fognak a hullámok a fejem felett átcsapni? Hogy lehetnek jó testvérek? Hogy jó anyja lehetek két gyereknek is? Tudom, van bennem elég szeretet. De vajon elég türelem is?
Lesz-e lélek, aki minket választana, aki nekünk születne meg, tudni fogom, ha itt az idő, egyáltalán: sikerülhet? Egészséges lesz? A kérdések torlódnak, az idő fogy. Már nem vagyok huszonéves. Nézem a fiam, ahogy elmélyülten játszik, ahogy futkos, ahogy kacag a gyöngy fogacskáival, a szöszke fejét – magamat látom benne, a hasonlóság néha döbbenetes. Aztán persze ez változik, és hasonlítani kezd önmagára újra. Önálló, egyedi lélek, bámulom. Szerintem csinos vagyok, mondja a tükör előtt állva elégedetten, hajában egy befőttes gumival. Felnőttként miért szégyenlünk ilyesmiket gondolni, mondani önmagunknak? Esetleg a szelfik azért jöttek létre, hogy ne kelljen kimondani, de valahogy mégis tudatosítsuk, másoknak is?
Vajon megtaníthatom-e a gyerekemnek, esetleg gyerekeimnek, hogy hogyan kell önmagunkat szeretni, ha még én sem tudom pontosan? Hiszen csupasz a lelkem. Minden megérint, a körülöttem lévő rezgéseket, mint egy antenna, veszem azonnal, beleszédülök az érzések kavalkádjába. Kiszolgáltatott állapot ez, mégis megtanultam szeretni magamban ezt az érzékenységet, még akkor is, ha néha már-már nevetséges, hogy miken hatódok meg. Sírsz, Baba? – kérdezi a Kedves csodálkozva. Neki nem kell könnyeznie egy klasszikus utcazenén, mondjuk, de nálam megszokta már, mi lesz, ha ismét várandós leszek, és jönnek a hormonok?? Lehet még egyszer olyan szép szülésélményem, mint az első?
Közben persze tudom azt is, hogy az életem véges, hogy az idő, ami rendelkezésemre áll, akkor teljes igazán, amikor szeretek, hogy az ujjam időről-időre mélyebb ráncokat fedez majd fel, hogy a pici kéz a kezemben egyre csak nőni fog, és egyszer csak kicsusszan belőle, hogy a maga útját járja. Remélem, lesz erőm elengedni. Remélem, mindig vissza akar majd jönni, ha csak rövid időre is.
Ahogy fekszünk az ágyban, egymás felé fordulva, középen a fiam, a lábunk összeér, azt képzelem, szív alakban vagyunk. Csak szeretet van, semmi más, és a szeretet tetszőlegesen bővíthető. Van még itt hely, a karjaink között.
Mi is volt a kérdés?
