Mozgalmas kamasz- és ifjúkorom volt. Ezerrel pörögtem. Színházba, moziba, koncertekre, klubokba, kirándulni jártam. Amikor épp otthon ültem, akkor meg olvastam, mindent, bármit, amiben betűk voltak. Soha nem unatkoztam és szinte nem létezett számomra az a fogalom, hogy „szabadidő”. Nem csak a 8 órai munka volt betáblázott, hanem az alváson kívül minden percem.
Aztán férjhez mentem. Gondokkal terhelt, gyermekünk elvesztésével tarkított életünkben eszembe sem jutott magamra gondolni. 6 évig egy igavonó barom elszántságával küzdöttem azért, hogy megmaradjon valami, amiben nem is éreztem igazán jól magam. Miután elváltunk, a megmaradt, felesleges időm felét az önsajnálattal, a többit meg egy új kapcsolat kiépítésével töltöttem.
Majd megszületett a kislányom, akivel magunkra maradtunk. Számomra ez volt maga az „önmegvalósítás”, a boldogság. Dehogy vágytam én arra, hogy magammal foglalkozzam! Sőt, eszeveszetten tiltakoztam minden olyan perc ellen, amit nélküle tölthettem volna. Hónapokig senkinek sem engedtem át, még órákra sem. Éjszakánként néha órákon át csak néztem, hogyan alszik, vagy a sötétben ülve hallgattam elégedett szuszogását. Csoda volt, hogy él, hogy egészséges, hogy fejlődik, hogy okosodik és hogy az enyém. Csavarogtunk, kirándultunk, játszótereztünk, főzőcskéztünk, mondókáztunk, játszottunk és azt hiszem, mindketten nagyon boldogok voltunk.
Így telt el 1,5 év. A sok nagyszerű perc mellett éjszakázásokkal, állandó készenléttel. Már jól esett, ha 1-1 hétvégére elvitték a nagyszülők, a keresztmami. Jó volt néha végigaludni az éjszakát, néha ledőlni napközben is, elővenni egy könyvet, végignézni egy filmet. Csak az a fránya lelkiismeret-furdalás, az ne lett volna mindeközben! Pedig tudtam, hogy jó helyen van, jól érzi magát. Az eszem felfogta, de a szívem…
Aztán megtalált az új szerelem. Már két embernek szerettem volna odaadni életem minden percét és folyton mérlegeltem, vajon ma kitől vettem el a másikért. Hogy közben hol voltam én, hol volt a magam élete, kit érdekelt?
Hisz mindkettőjüket jobban szerettem mindennél.
Újabb házasság, drótkötéltánc, hogy mindenkinek jó legyen. 2 év után megszületett a kisfiunk. Súlyos betegen. 2 nappal a világra jötte után már 14-16 órákat ültem a stokin az inkubátora, később a kiságya mellett. 1,5 hónapon át.
Reggel épp, hogy egy „jó reggelt puszi” jutott belőlem a férjemnek és a lányomnak, akit esténként már csak aludva láttam. A szerelem helyébe pedig a rettegés, a közös fájdalom lépett. Magamra még annyi időm sem jutott, hogy a tükörbe nézve fésülködjem meg. De talán jobb is volt így. Még megijedtem volna magamtól.
Fiam első éve így telt. Többnyire két kórházi tartózkodás közben voltunk otthon pár napot. Minden és mindenki háttérbe került, csak fiam életben maradása volt fontos.
Végül két nagyon nehéz év után kicsit jobb időszak következett. Már kevesebbszer került kórházba, többet voltunk otthon, már egészen „normális” családi életünk lett. Csak én táncoltam még mindig borotvaélen, mértem ki patikamérlegen folyamatosan, hogy mindhármukra jusson elég idő, odafigyelés. Néha már tudtunk közös programokat szervezni, eljutottunk a közeli zöldbe. Vettünk egy tollas-készletet és kezdtük a két srácot tollasozni tanítgatni. Persze, nem ment könnyen. Nem csodáltuk, hisz még kicsik voltak hozzá. De egyre többször játszottunk a párommal is. Aztán kitaláltuk, hogy mivel a mi kis utcánkban elég gyér a forgalom, esténként – amikor a gyerekeket lefektettük – kimegyünk és tollasozunk. Azt hiszem, közös életünk legszebb 3 hónapja volt ez.
Minden este, 8 óra után kivonultunk és 10-ig, 11-ig játszottunk. Nagyokat nevetve, néha ügyetlenkedve, futó csókokat váltottunk, összeölelkeztünk, mint a kamaszok. és néhány órára elfelejtkeztünk minden bajról, minden nyomorúságról.
Aztán elmúlt a nyár, néhány év múlva a házasságunk is tönkrement.
A gyerekeim felnőttek. Kislányom két gyermekes, nagyszerű anyuka; fiam pedig – még mindig súlyos betegségével megküzdve minden nap – egyetemista. Ma is vele élek, ma is minden nap hálát adok a sorsnak, hogy még itt van velünk. És ma is imádom a gyermekeimet, unokáimat; életem legnagyobb ajándékainak tartom őket.
Csak közben 55 éves elmúltam. És bizony, egyre többször jut eszembe, hogy hol maradt az én életem.
Nem, nem csinálnék most sem másként semmit. Csak jó lenne újra kicsit a saját életemet élni. Azt, ahol nem vagyok anya/feleség/nagymama, csak én: a Böbe.
Vagy talán ez vagyok én és ennyi az életem?
Még gondolkodom. Ha rájövök, majd azt is megírom.
