Négy fiú boldog és kopasz édesanyja vagyok, fiaim közül egyik autizmussal él. 2011-ben indult el a foltos hajhullásom, aminek következtében a szemöldököm és a hosszú barna hajam is elment. Gyerekkoromra nyúlik vissza a probléma, ez a negyedik ilyen jellegű hajhullásom; és a jelenlegitől eltérően a többi esetben egy éven belül, spontán gyógyultam, kinőtt a hajam. A mostani hajhullás egy kicsi éremnyi kopasz folttal kezdődött a tarkómon és elhatalmasodott. Rengeteg vizsgálaton vettem részt, hagyományos- és alternatív gyógyászati területeken is; minden vizsgálati eredmény negatív volt, nem találtak semmit. Hajhagymáim élnek és virulnak, belül kell takarítani…
Azt a történetemet szeretném megosztani veletek, amikor először mutatkoztam kendő nélkül. Minden évben megszervezzük a jótékonysági fitness napunkat az autizmussal élőkért, amelynek egyik kiemelt célja a társadalmi szemléletformálás. Egy év belső munka eredményeképpen úgy döntöttem,- mivel úgyis az autizmus, a tolerancia, egymás elfogadása a téma- hogy megszabadulok a kendőmtől, és kopaszon tartom meg a Pilates órámat a közönségnek, ezzel is célom a figyelemfelkeltés, elgondolkodtatás, hogy mindannyian különbözőek, ám értékesek vagyunk.
Többen kérdezték tőlem, hogy készültem-e erre az előző napokban? Terveztem, hogy ráhangolódok, meditálok stb. de szabadidőm nem maradt a rendezvény előtti napokban a szervezési feladatok miatt, csak lefeküdni volt kedvem a fáradtságtól, csak lenni. “Majd lesz valahogy, ahogy lennie kell”- nyugtáztam magamban. Egyáltalán nem tudtam erre a pillanatra készülni- talán jobb is így, talán pont emiatt volt olyan könnyű és egyszerű. Utólag azt gondolom, néha jobb, ha az ember nem tervez agyon mindent maga körül és csak hagyja történni a dolgokat. Valami ilyesmibe cseppentem bele ezúttal én is. Pont olyan ember vagyok, aki szeret terveket készíteni és akkor megtapasztaltam, milyen az, amikor terv nélkül működök, és bizonyos mértékig “lazára engedve” élek.
A rendezvény napján a férjem, Tamás már kora reggel elment a rendezvényünk helyszínére, én csak később csatlakoztam, még kendőben. Tudtam, hogy csodálatos lesz a nap, mert szívemnek kedves emberek ígérték jöttüket Szekszárdról, Pécsről, Nagyatádról. Aztán közeledett lassan az én időm, mikroportot magamra kellett szerelnem. Magam sem hittem el, de egyszerűen- minden szívdobogás nélkül- odasétáltam a hangfal mellé a színpadhoz, Tamás segített felszerelni a mikrofont; némán biztatva és szeretettel rám nézett, levettem a kendőmet és kész. Vártam, hogy majd valami nehézséget érzek. Nem értettem, hogy miért ilyen könnyű? Miért nem dobog a szívem az izgalomtól? Hol van a gombóc a torkomban, a hasamban? Nem remegek? Csak nagy MIÉRTEK jelentek meg az agyamban, és kerestem a választ, miközben mosolyogva órát tartottam és élveztem azt az időt, amire régóta vártam: a szabadságot. Sokan voltak körülöttem, több bátorító kedves arcra is emlékszem. Aztán érzésben érkezett meg hozzám: már készen álltam arra, hogy a szabadságot visszanyerjem önmagamtól, azért nem kellett készülni erre a pillanatra, mert egy évig mást se csináltam. Körülnéztem, és mindenütt barátságosan mosolygó emberek, akik teljes mértékben elfogadtak, körbevettek szeretetükkel. Gratuláltak a bátorságomhoz, a női kisugárzásomhoz. Óra végén sokan megöleltek. Tudjátok mégis mi töltött el a legnagyobb boldogsággal? A szabadság érzése, a győzelem magam felett. Az, hogy ezentúl a kedvem, hangulatom dönti el (max. még az időjárás befolyásolja), hogy hordok-e valamit a fejemen, vagy sem. A saját korlátaimat építettem le.
Délután megérkezett a városi TV is. Megkérdeztem a riportot készítő hölgyet, felvegyek-e valamit a fejemre, de ő határozottan elutasított bármilyen kendőt ebben a helyzetben. Egy csöppet sem voltam neki furcsa! Azt sugallta, hogy ehhez a témához még jól is jön a fizimiskám.
Aztán a gyerekek a rendezvényen…Volt néhány vicces, szórakoztató szituáció. Sok ismerős gyermek jelent meg, akik előtte kendővel a fejemen találkoztak velem. Ők kikerekedett szemekkel tekintettek rám eleinte, tündéri módon szégyellősen el-elbújtak anya-apa mögé; de kezüket megérintve, közelítve feléjük elmagyaráztam nekik, hogy a Klaudia néni az Klaudia néni, továbbra is. Addig-addig udvaroltam mindegyikőjüknek, mire teljesen természetesen kezelték a külsőmet.
A Pilates órám után rohantam haza a gyermekeimért, hogy ők is kitombolhassák magukat a helyszínen. Még otthon, indulás előtt megemlítettem a nagy fiamnak, hogy kopaszon tartottam az edzést 10 órakor, nem csináltam nagy ügyet a tálalásból. Tudtam, hogy őt érintette a legérzékenyebben haj nélküli állapotom. Figyeltem az arcát és reakcióját, mit kezd ezzel az információval. Legnagyobb meglepetésemre csak kedvesen mosolygott és annyit kérdezett: “tényleg?”
