– Anya, ez nagyon csúnya ez a rúzs, töröld le! – mondja a kisfiam, és ezzel elkezdődik napom társasági része. Letörlöm, mert én se vagyok benne biztos, hogy komolyan gondolom. Gyűlölök üzletben termékeket próbálgatni. Sok pénzem bánja, amit csillogó tükrök és neon közt hagytam. Pedig ez a narancskorall első ránézésre sem az én színem. Éles vagyok és fémes, mint a fagyott málna. De miért akarnék az lenni, ami. Költői kérdés. Felteszek pikk-pakk egy keserű kávészínt és irány a budapesti tömegközlekedés.
Húsz éve, mikor pár hétig a párizsi metrón töltöttem a reggeljeim, gyerekes félelemtől elvarázsolva nézegettem az utasokat. Ahhoz képest, amit itthon láttam, főleg vidéken, annak a nagyvárosnak a metrója maga volt a műélvezet. Minden nőn erős rúzs, lakk a körmön, szép selyemsálak, kabátok, természetes színű festett hajak, elegáns illatok. Iszonyú bátornak gondoltam őket.
Mikor gyerek voltam még, anyámat ezek a dolgok teljesen hidegen hagyták. Fiúsan öltöztetett, hajamat biliformára vágta. Sosem mondta, hogy szép vagyok. Azt mondta, hogy klasszikus, időtlen nő leszek. De amikor a párizsi metrón nézelődtem, már pontosan tudtam, hogy én inkább szép és vonzó nő akarok lenni. Pont olyan, mint aki most rám néz, kifejezés nélkül, a budapesti kisföldalatti ajtajának tükréből.
A nap órái úgy mennek le, hogy nem történik semmi emlékezni való, délután mégis úgy nézek újra magamra, mintha a reggel nagyon messzi történet, a nappal pedig rettenetesen megerőltető dolog lett volna. Pedig csak tettem, amit kell, a végtelen, szomorú napi rutint. Az iskolából jövet, oldalamon a gyerekkel, már egyáltalán nem vagyok femme fatale, kövekkel teli iskolatáska a kasmírkabátomra vetve, kitépi a hajam, tornazsák és klórszagú úszáspakk a karomon, nedves, hideg kesztyűs kéz a kezemet csipkedi, az ócska, régi buszon a beszivárgó kipufogógáz szaga, mondom a fiamnak, hogy ne lélegezzen, már ha tudna olyat. Más nem érzi? Olyan a szaglásom, mint egy állatnak, egy kutyafélének. Lehet, ezért szeretem a farkasokat.
Otthon vacsorát készítek, brokkoli krémleves, együnk zöld színű zöldséget is a héten, bio, és csak lassan felszívódó szénhidrátot lehetne adni utána, de maximum. Rohadt gáz nem gyullad meg, gyufával se. Sajnos nem tudom megszerelni, vagyis még nem tartok ott, hogy hozzá merjek nyúlni. Végül meggyullad, megvárta, hogy kétségbe essek. Nem eszem, inkább csak egy nyugtató tea, aminek a kicsomagolása nem egy „forget your worries”, egyáltalán, sőt. Édesgyökér.
– Nem tetszik a szemed, ez így nem te vagy, nem illik hozzád, nem tudom, mit tettél rá, ne érts félre, nem rossz, csak nem a te stílusod. – mondja este a férjem. Úgy tűnik, azt is előbb kellett volna lemosnom. Pedig reggel nagy lelkesedéssel készítettem, erdei zöldből és pezsgőszínből. De azért sem sírom le, sőt, le sem mosom, majd úgyis lefolyik, mert jön még tizenöt kilométer a futópadon, szeretetháj ledolgozása céljából. Egy izgalmas filmsorozat felé futok, amiben a nyomozónő idegen férfiakat visz fel mellékszálon magához, de neki könnyű, megteheti, mert van fegyvere. Nézem, hogy gyorsabban teljen az idő, de nem érem utol azt se soha.
A futópad megáll, utána, zuhany, arc mos, radíroz, koffeinszagú szérum, csak hogy dolgozzon a bőr, amíg én alszom, ránc, kollagén, lift, tónus.
Megyek az ágyba. A nő, akinek megmondja az anyja, az apja, a férje, a gyereke, az újság, a tévé, a főnök, a beosztott, a rokon, a szomszéd. Csak a kutyát nem érdeklem. Ő nem nézi a ruhám kivágottságának fokát, mint mondjuk a férjem. Nem szokott megjegyzést fűzni a nevelési gyakorlatomhoz, azzal meg végképp nem törődik, ha túl sok gumicukrot eszik a gyerek, sőt, boldog, mert abból neki is leesik. Mostanában vele beszélgetek. Ő sem érti, amit mondok, viszont megértően tud nézni. Megsérteném, ha azt mondanám: ő az én néma pszichiáterem. Helyette azt mondom:
– Képzeld, megleptem magam egy párizsi hosszú hétvégével. Előtte elmegyek egy fotótanfolyamra, szeretném kihasználni az alkalmat. Azt hiszem, ott folytatni tudom a regényemet is. Azt mondod, botrány lesz? Ők is jönni akarnak? Tavasszal utazom. Ne nézz már így! Te is jössz velem, csak még csináltatunk neked állatútlevelet.
