Nem mostanában történt, de még mindig fel tudom idézni az érzést, ha kicsit elmerülök az emlékben, sőt, még illata is van, veszek is ilyenkor ösztönösen egy mély levegőt.
Huszonhárom voltam, amikor az egyetemi szerelemből házasság lett. Lelkesen vetettük bele magunkat a családi életbe, és természetes volt, hogy amíg a gyönyörű gyerekeink születnek sorban, addig csak a párom dolgozik, én pedig a család mellett megelégszem a doktori képzéssel, ami arra mindenképpen jó, hogy ne essek ki teljesen a szakmából ezidő alatt. Nem vagyok képes már felidézni, hogy tudatában voltam-e akkor annak, hogy lassan de biztosan egyre nagyobb terhelés nehezedik rám, és a magánidőm gyakorlatilag nullára csökken. Nem elégedetlenkedtem, hiszen hálás voltam a családomért, a gyerekekkel együtt töltött időért, a szűkös, de viszonylag biztos megélhetésünkért, a hűséges férjemért. Nem zavart, hogy a gyerekek testi-lelki ellátása teljesen az én hatásköröm, hozzászoktam a kialvatlansághoz, és nem vágytam arra, hogy mielőbb folytathassam a szakmai karrieremet, hiszen még el sem kezdtem. Beláttam, hogy a páromnak sok időt kell távol tölteni, hogy megkeresse a pénzt és haladjon a pályáján, amivel elég sok külföldi utazás is járt. Kevés segítség állt rendelkezésemre, sokszor kellett, akár hetekre, teljesen egyedül helytállnom, így aztán (túlságosan is) megszoktam, hogy nemigen tudok elszakadni itthonról.
Berendezkedtem arra, hogy a lelki túlélést úgy biztosítom, hogy miután mindenkit megetettem, minden pelenkát kicseréltem, minden popsit kitöröltem, minden veszekedést elcsitítottam, minden kérdésre válaszoltam, minden sebre adtam puszit, minden sógyurmafigurát segítettem kifesteni, minden kedvenc éneket elénekeltem százszor, és végre valahára mindenkit lefektettem, felhívtam valamelyik kedves barátnőmet telefonon, és próbáltam gügyögés-mentes beszélgetésben újra átélni, hogy vannak még felnőtt gondolataim, és ezeket tíz és tizenegy között akár végig is tudom gondolni, ha ugyan nem alszom be már jóval korábban. A napi huszonnégy órás szolgálat egy hét- és egy négyéves életrevaló, ötletteli kisfiú, valamint egy kétéves, sikítós védelmi rendszerrel felszerelt kislány mellett kihívás volt, ezt talán nem kell bizonygatnom. Éreztem, hogy belső erőforrásaim merülnek, és szükségem lenne feltöltődésre, de nem láttam erre megvalósítható lehetőséget. Arra szocializáltak, hogy első a kötelesség, nőként a család, az pedig huszadrangú, hogy ennek ellátásához honnan teremtem elő az energiát.
Egyszer aztán egy szerencsés lehetőség adódott, mégpedig egy baráti házaspár révén, akik kutatói ösztöndíjjal pár hónapig Firenzében voltak, és mivel vendégfogadásra alkalmas méretű lakást kaptak, szeretettel hívtak minket egy kis kiruccanásra. Szóba sem jött persze, hogy mind az öten menjünk, és mivel a párom már járt ott, az én ölembe pottyant ez az út, ráadásul más barátaink épp arra indultak nyaralni, és befértem az autójukba, tehát csak visszafelé kellett egy buszjegyet vennem. Hosszú évek után hat teljes nap egyedül! Távol az otthontól, a házimunkától, a gyerekektől! El sem hittem, és vívódtam egy ideig, hogy belefér-e ilyen úri módi a mi viszonyaink közé. Amikor a szüleim levitték magukhoz vidékre a gyerekeket, még volt másfél napom itthon, ami alatt leírhatatlan lelkiállapotban voltam: szorongás, lelkifurdalás, szégyen, hiányérzet, ujjongás keveréke hullámzott bennem. Indulás előtt elmentem egyedül vásárolni (ismeretlen szituáció), és vettem magamnak (szintúgy) egy magas sarkú szandált (játszótéri használatra alkalmatlan), és próbáltam magam trenírozni arra, hogy ez a hét most rólam fog szólni. Jogom van elfelejteni picit az anyaságomat, a kötelességeimet. Jogom van, tényleg??
Firenze csodálatos langyos szellővel, aranyló napsütéssel fogadott (féltem a kánikulától). Miközben jártam egyedül a várost, valami sokkal fontosabb is történt, mint a műemlékekben való gyönyörködés. Újra figyeltem a magam tempójára, órákig elüldögéltem egy parkban és képeslapokat írtam, annyiszor fagyiztam, ahányszor jólesett, Michelangelo utolsó, befejezetlen Pietája előtt pedig a meghatottságtól eleredtek a könnyeim, és ezt senkinek nem kellett megmagyaráznom. Volt időm végignézni magamon, az életemen, figyelni az érzéseimre, és feltenni a kérdést, hogy elégedett vagyok-e azzal, akivé az utóbbi években lettem. Kipihentem magam, feltöltekeztem katartikus művészeti élményekkel, újra ember lettem, nem pedig igásló, sőt, újra nő! Férfiak megszólítottak az utcán (persze, olaszok!), az utolsó napon pedig úgy megkívántam egy vékony kis aranygyűrűt egy apró gyémánttal, hogy emlékül megvettem magamnak (most a 16 éves lányom viseli, jellemző…). Amikor hazaértem, a párom csodálkozva állapította meg, hogy tíz évet fiatalodtam. Mily meglepő, tényleg.
Drága, szeretett férjeink, esdve kérünk titeket, taszigáljatok ki minket néha kedvesen az ajtón, ha látjátok, hogy kimerültünk a ti szeretésetekben, küldjetek el élményeket átélni, magunkban lenni, magunkat szeretni.
Azóta már négy gyermekünk van, én negyvenöt leszek, és a magam részéről már nem várom meg, hogy elküldjenek, ha élményre vágyom, megyek magamtól.
