Szerda reggel, fél hat. Nálunk az élet szinte minden nap a lányommal indul, ő a korán kelő. Beszűrődik a fahéjas zabkása illata, amit reggelire készít magának, indulás előtt még odasuttog, hogy nekem is hagyott egy tálkával az asztalon. Megköszönöm, de aztán még szundikálok kicsit, nekem csak ¾ 7-kor fog csörögni az órám, kihasználom, mert este sokáig fent voltam, készülnöm kellett az óráimra. Ma csak délután tanítok, nem kell korán indulnom. Másodiknak a hatéves kel, gyorsan mellém bújik, de hagy aludni. Közben már a legnagyobb fiam van a fürdőszobában, és lassan én is kikászálódom a konyhába, hogy megfőzzem a teám, ekkor a középső fiam is ott van már, az uzsonnáját készíti.

Mennyi de mennyi éven át voltam én a legelső, aki felkeltem, ébresztgettem a gyerekeket, készítettem a reggelit, kentem az uzsonna-szendvicseket, figyeltem az órát, hogy mindenki időben elinduljon és minden felszerelés meglegyen! Élt bennem egy ilyen kép, hogy én, az anyamadár kibocsátom a puha, meleg fészekből a kicsinyeimet, testileg-lelkileg jól ellátva, és párás szemmel nézek utánuk. Na jó, valójában megkönnyebbülten és kissé elcsigázva a kétórányi megfeszített munkától, és még csak ezután kezdődött a terep rendbetétele.

Amikor dolgozni kezdtem, azon kaptam magam, hogy vagy reggelizni nem jut időm, vagy fésülködni felejtek el, és nyilvánvalóvá vált, hogy drasztikus változásokra van szükség. Közben szerencsére meg is nőttek, úgyhogy azóta mindenki maga ébred, maga csomagol uzsonnát, még ha egy kisebb palotaforradalom fenyegetett is, amikor kinyilvánítottam azon elhatározásomat, hogy a reggelem ezentúl az enyém, mert szükségem van rá.

Szerdán nyolc körül, amikor mindenki elhagyja a terepet (a kicsit a férjem viszi el az oviba), még nekiülök, hogy befejezzem, amire előző este már nem volt időm. A háztartásnak bizony várnia kell, csendes, elmélyült munkába merülök. Mennyi de mennyi éven át, amikor a gyerekek még kicsik voltak, nélkülöztem keservesen az ilyen órákat! Nyugodt szellemi munkához legfeljebb az éjszakából tudtam lecsippenteni, akkor viszont másnap voltam zombi a fáradtságtól.

Iszonyú szerencsés vagyok, mert a tanári hivatás kreatív, és mindig van benne hova fejlődni. Egy méhecskének látom magam, begyűjtöm a virágport, amit valahogy mézzé kell változtatnom, hogy le tudjam nyomni a hallgatók torkán. Délután fél kettőtől hatig vannak szerdán az óráim. Busszal megyek be a városba, van bérletem. Mennyi de mennyi éven át voltam röghöz kötve, pénzünk sem volt bérletre, de értelme sem lett volna, hiszen ritkán jutottam el koncertre vagy színházba. Kínosan számolgattam, hova hány jeggyel tudok legolcsóbban bejutni. Még ma is euforikus nekem ez a szabadság-élmény.

Este fél nyolc: ekkor érek haza fáradtan és éhesen. Már mindenki itthon van, és maradt nekem valami meleg étel is, amit a férjem vagy a gyerekek főztek. Lepattintják rólam az öccsüket, lefoglalják, hogy hagyjon nyugodtan enni, pontosan tudják, milyen érzés kimerülten hazaesni. Közben mindenki mesél, kit mi ért aznap, megosztjuk kölcsönösen, és nevetünk együtt, vagy tanakodunk.

Most hogy így belegondolok, megrendítő, mi minden változott az életemben és bennem, amióta dolgozom. Az átrendeződés persze nem ment egyik napról a másikra, megvoltak a maga mélypontjai, de a kontraszt így is látványos. Addig én támogattam őket, mint hátország, most viszont már én is a csatamezőn vagyok, elvárhatom az ő megértésüket. Eddig én tartottam össze a családot, most egy kicsit tartsanak össze ők engem.

Egy jól sikerült félév után hála önt el, mert úgy érzem, ez közös munka volt, ott voltak mindenben ők is, kivették a részüket. Elképesztő jó érzés! Sokkal jobb, mint ha lefáradva és kilúgozódva azon rágódnék, megérdemli-e ez a hálátlan banda, hogy itthon robotoljak értük napi 0-24-ben éveken át.

Nem fogom a szemükre hányni, hogy miattuk nem tudtam szakmailag érvényesülni. Ha teljes életet élek, akkor éppen azért, mert ők is támogatnak. És ezt egyébként megteszik akkor is, ha  azóta jóval kevesebb a házi süti, és ritka a háromfogásos vasárnapi ebéd. Oké, a fürdőszoba sincs olyan fényesre suvickolva. Viszont azt látják, hogy értelmes és örömet okozó munkát végzek, lehet velem beszélgetni, nem vagyok fásult a háztartás monotóniájától, és családunk kicsiny városállamában teljes jogú polgár vagyok.

Előtte sokszor éreztem úgy, hogy én vagyok a tápláléklánc alján. Mindenki az én erőmből, energiámból, időmből táplálkozott, minden arra épült, hogy éveken át lemondtam a saját prioritásaimról. Én voltam a krill (tudom, hogy ez már a harmadik állat-hasonlat ebben a szövegben, bocsánat), aki a tápláléklánc sarokköve. Ha azonban gyerekeket arra kérünk, hogy rajzoljanak tengeri állatot, biztos, hogy bálnát vagy cápát fognak rajzolni, esetleg polipot, egynek sem fog eszébe jutni a krill. Az láthatatlan, hiába az óceán alap táplálékforrása.

Tehát ha egy mondatban akarnám összefoglalni, hogy miért dolgozom, az így hangozna: azért, mert nem akarom krillnek érezni magam. Elég meggyőző indok, nem?