Másfél éve történt: Dél-Afrika, Fokváros, kikötő. Fiam, aki akkor is ott dolgozott, említette, hogy nagy design piac van a közelben és amúgy is a művészetben az új irányzatok és a kézműves termékek nagyon közkedveltek. Hát persze, hogy érdekelt, alig vártam, hogy megtaláljuk. A fiúk, apa és fia elmentek sörözni, kaptam egy kis szabadidőt. A kevés kis angolommal és óriási elszántsággal léptem be az óriási csarnokba. Telefonomat egy külső zsebbe raktam, hogy kéznél legyen, ha bármi történne, elvesznék például. Magam sem értem, ilyenkor mi mozdul meg bennem és visz előre? Külföldön, ráadásul egy ilyen nagyon távoli, idegen helyen amúgy nem lennék ilyen bátor. Tehát, ott lehettem végre. Csak kapkodtam a fejem és rendkívül tetszett minden: drótból hajtogatott szobrok, afrikai motívumokkal hímzett ruhák, papírcsodák, ékszerek… Mindent látni szerettem volna és megörökíteni, kattogtattam egyfolytában a fényképezőgépemet. Ezt nem viselik mindenhol jól, de itt nem szóltak rám. Szerencsére, mert nehéz lett volna magyarázkodnom. Tényleg felfoghatatlan, mennyi ötlet és unalmas, mindenki által ismert anyag új köntösbe bújtatása volt a jellemző. Imádom az ilyen tárgyakat, újításokat és ez ráadásul egy nagyon egzotikus, afrikai világ, amibe belekóstolhattam.
Egyszer csak megpillantottam egy standot, ahol valamilyen hihetetlenül harmonikus, meleg összhatású, apró elemekből összeragasztott tárgyak voltak. Nagy felületek, képek és kis képeslapok, könyvborítók, alátétek, amiken az alapelemeket színes afrikai motívumokkal díszítették. Nagyon tetszett, szinte éreztem, ez az én világom, mint a mágnes, vonzott a hely. Ámulattal vizsgálgattam a szememmel és ha nem figyeltek rám, a kezemmel is a rendkívüli alkotásokat. Nem értettem, mi lehet ez? Nagyon tudni akartam! Egy kedves hölgy, aki egy asztalon épp ilyeneket alkotott, szerencsére érthető angollal el kezdett magyarázni nekem. Teafilter, mondta és mutatta, már nincs benne a teafű, kivasalva és felragasztva ilyeneket lehet belőlük készíteni. Mindent értettem, amit mondott és ittam a szavait. El voltam bűvölve és akkor már tudtam, ezt ki fogom otthon próbálni.
Azóta már azt is tudom, ez egy olyan ottani projekt, amit egy holland nő talált ki: adományként fogadják a megszárított teafiltereket bárkitől, majd ezeket hasznosítják, a kézműves tárgyakat pedig eladják, így munkához és kevés kis jövedelemhez jut néhány fekete ember. Ez persze még szimpatikusabbá tette számomra a felfedezést. Oldaluk is van, ahol elmesélik a történetüket és az ajándéktárgyaikat meg lehet nézni.
Itthon, szuterén, padló: sok száz kivasalt teafilter. Elrendezgetem egy lapon a kedvemre kiválasztott lapocskákat. Sokféle színű van, mert ahány teafajta, annyi szín. A filtereken finom rajzolatú minták, meglepő foltok, a véletlen művei. Izgatottan rakosgatom őket, majd leszedem az egészet és újrakezdem. Van, amelyiknek ötödször állok neki. Izgalmas, hogy minden kép másmilyen hangulatú attól függően, hogy melyik szín dominál, hogy mit formáznak a foltok által sejthető formák. Leteszteltem, mindenki másnak látja ezeket és ez nagyszerű. Imádom, ahogy ragasztgatom a finom és illatos kis elemeket. Félrerakom, nézegetem, ritkán úgy érzem, elkészült, megvagyok vele. A legtöbb többszöri nekifekvés után áll össze és akkor is csak befejezem, de nem mindig érzem késznek. Aztán, hogy valamit én is tegyek hozzá, finom pasztell krétákkal néha rárajzolgatok valamiket, amire inspirált az alap. Nap mint nap alig várom, hogy folytathassam az előző nap elkezdett művet. Ez az én szabad világom, amiben magam lehetek, az újonnan felfedezett nyelvezettel kifejezhetek olyasmiket, amik mélyen bennem vannak, foglalkoztatnak.
Nem tagadom, sőt mindenkinek elmondom, hogy honnan származik az alapötlet, mert sajnos nem én találtam ki. Amit én készítek a filterekből, az már viszont egy másfajta alkotás lesz. Afrikában csak Roibos alapanyagot használnak és minő csoda, az is végtelen sok árnyalatra képes. Kísérletezéseim eredményeképpen én sokféle filtert használok, így a képek színesebbek és amit rajzolok, az is egy sajátos formavilág. Vannak olyan alkotásaim, amiket natúr meghagyok, mert nem szeretném elrontani a természetes színhatásokat és textúrát.
Pár elkészült képet keretezve bevittem egyszer a munkahelyemre. Lelkesen fogadták, biztattak, készítsek újabbakat és állítsam ki az összeset. Hogy megértették-e, valójában miről szólnak a képek, nem tudom. Végig úgy éreztem, ez egy olyan képi nyelv, ami megvalósítja általam egy érzékeny, nőies megközelítését, értelmezését a világnak. A művekből a sok egyforma elem egymásután ragasztása által. a női lét, az otthoni, család körüli munka állandó folytonosságára, a mindennapok monotonitására is lehetne asszociálni. Sokan nem értik, hogy van bennem ennyi erő, kitartás, hogy a nagy felületeket beborítsam a kis filterekkel? Hát, hogyne lenne? Az élet is ugyanezt követeli meg tőlünk, csak ott nincs végső produkció, ami megmarad és a nagy fizikai teljesítményünket, kitartásunkat igazolja. Ha szívünket, lelkünket beleadjuk abba, hogy teljesítsük kötelességeinket, a munkánk akkor is hálátlan és el nem ismert – tisztelet a kivételnek. Mindannyian vágyunk valamiféle finomságokra, amik az érzékeinkre hatnak, amik pozitív érzéseket váltanak ki belőlünk. Vagy megkapjuk olykor, vagy soha és ha ez nincs, megteremthetjük magunknak. A leheletfinom filterek tapintása is kellemes, bársonyos felületet eredményez összességük. A puha, szemcsés pasztell az egyetlen, amit elvisel ez az anyag magán és belesimul teljesen a felületébe. Felfedeztem magamnak ezt a technikát és rengeteg élményt jelentett a folyamatos kísérletezés vele. És, hogy ehhez még sokat kell teázni is, jótékony, a szertartás része, amiben a kép megszületik. A kétdimenziós konstrukciók a finom tónusok által kellemesek a szemnek és a szemét-tárgy újrahasznosítását mindenki üdvözli és az ötletet is értékelik. A címek választása: Ki erre, ki arra, Megválaszolatlan kérdések, Légvár, stb. sem véletlen, a legtöbben, főként akik ismernek, megértik.
Férjem ekkoriban már alig kommunikált velem. Soha nem volt erőssége az otthoni beszélgetés. Minden nap estig dolgozott, utána már fáradt és kedvetlen volt – gondoltam, emiatt kerüli velem a kontaktust. Ekkoriban már túl voltunk azon, hogy kérdésekkel zaklassam, amikor hazaér. Ugyan nem értettem, mi az oka a hallgatásának, de igyekeztem feltalálni magam, jól kitölteni azt az űrt, amit a nem működő életünk teremt meg. Nem is tudom, ő mit szeretne, ha nem mondja ki. Több, mint 30 év… még gombócból is sok, szokták mondani. Őt rettenetesen lefoglalta a munkája, az én időmet is kitölti a tanítás, mellette a házban és a ház körül teendők, de lenne igényem sok másfajta időtöltésre. Kimozdulni otthonról, időnként szakítani a napi rutinnal, jótékony lehetne. A terveimhez ő is hozzátartozik, vele képzeltem a kikapcsolódást, de ez egyre kevésbé működött. Igaz, ha mindent rendben tartok a munkám mellett, időm sem sok marad. Ennyi év után tudom, szakítani kell arra is időt, hogy változtassunk néha. Szánni kell időt, energiát az újszerű élményekre. A házasságnak és magunknak is jót tesz. Ha emiatt elmarad valami, akkor is megéri. Ha ketten nem megy, hát külön-külön, de meg kell találni a feltöltődés módját. Van társaságom, de nincs igazi barátnőm. Legtöbbször nem sikerül velük összehozni egy jó programot, mert vagy nem érnek rá, vagy nem tudják vállalni a költségeket. Némelyiknek már unokája is van, tehát magára abszolút nincs ideje. Ha házon kívül legtöbbször nincsenek lehetőségek a kikapcsolódásra, hát otthon kell valamilyen módon megvalósítani a magunk számára az elképzeléseinket. Igaz, ez nem pótolja a társasági életet, de mégis valami, és több, mint a semmi. Hát, kitaláltam magamnak egy világot, ahol otthon vagyok, ahol az érzéseimnek és gondolataimnak helye van, képi formába öntöm azokat. Régebben festettem, pasztell képeket készítettem, főként a szabadban, kevésbé átírva a valóságot. Most ennek van az ideje, a realitásokon túl kell lépnem és valami újszerűt alkotnom, ami izgalmas és leköti teljesen a figyelmemet, eltereli a gondolataimat, megmozgatja a fantáziámat.
Sokat gondolkodtam már azon, hogy mivel varázsolt el ennyire ez az afrikai élmény? Mi az azonosság az ő törekvésük és az én elképzelésem között? Azt gondolom, kemény munkával építgetik ők is, én is, ami végül születik. Az alapelemek ritmikus ismétlődése végtelen variációs lehetőséget rejt magában és ez nagyon lelkesítő számunkra. Igyekszünk valami egyénit belevinni a képbe. Náluk ez az afrikai motívumok ismételgetésével valósul meg, engem a véletlenek alkotta formavilág vezérel, azt viszem tovább.
Három kiállításon vagyok túl ezzel az anyaggal. Kijelenthetem, hogy mindegyiket abszolút sikerként könyvelhettem el. Ennek a mindennapos anyagnak a felfedezését, újrahasznosítását lelkesen fogadják a látogatók. Lelkesítő, hogy sok kolléganő, barátnő, ismerős hölgy gyűjti számomra folyamatosan az alapanyagot. Arra, hogy nem kis nyűgöt vállalva, a házastársak esetleges nemtetszését is elviselve, szakítanak arra helyet a konyhájukban, hogy rakosgassák, fordítgassák az egyre gyűlő filterhalmot, csak nők képesek. Köszönöm nekik, részükről ez biztatás és vigasz is számomra. Látok lehetőségeket a tea-képekben, igenis folytatni szeretném a munkát.
Az első ilyen művek egy olyan időszakban születtek, amikor a korábbinál is jobban elkeseredtem amiatt, hogy a párom főleg a maga életére koncentrál – amiben egyébként sikeres. Nem nagyon tudott soha mit kezdeni az én szűnni nem akaró alkotás iránti vágyammal, értetlenül állt a sikereim előtt. Nem támogatott ebben, sőt. Volt idő, amikor ezt a fajta kedvtelésemet háttérbe szorítottam, mintegy 20 évig. Minden és mindenki fontosabb volt számomra, minthogy a magam örömére a bolondságaimnak hódoljak. Nagyon bánom, hogy a házasságunk első pillanatától kezdve nem erősítettem a magam vonalát. Mostanra előrébb járnék, túl lennék már sok kísérletezésen, megtalálhattam volna saját nyelvezetemet, eszközömet és ezt magabiztosan képviselhetném. Akár jövedelmező is lehetne ez a tevékenység számomra és talán foglalkozhatnék csak ezzel. Sajnos ez a hátrány behozhatatlan, de úgy érzem, érdemes tanulni és fejlődni folyamatosan, mert a sikerélményre szükségem van.
Öt hónapja a férjem elköltözött itthonról, azóta egyedül élek. Felnőtt gyermekeink külföldön élnek, ritkán láthatom őket. Idős édesanyám tölt el időnként egy-egy hetet nálam. Eddigi életemben is sokat voltam egyedül, mégis ennyi idő után is még mindig a helyzet elfogadásán dolgozom. A kínos vagyonmegosztás sem ért még véget. Azzal már nem lehet mit kezdeni, hogy visszahallottam ismerősöktől, férjem panaszolta, hogy túl sok időt szentelek a kedvteléseimnek, ez is oka volt a szakításnak. Persze, egyéb más okokat is hallottam, de ez belefér az összképbe. A döbbenet az, hogy épp fordítva volt, mert nem emiatt, az én hobbim miatt foglalta ő el magát maximálisan, hanem épp én kerestem valamiféle pótcselekvést az üres, eseménytelen időszakokra. Ha együtt voltunk, sem működött semmi közöttünk. A javítás szándéka részéről nem volt érzékelhető.
A legfőbb vigaszom és kapaszkodóm, az alkotás nem megy egyelőre. Viszont egyre jobban vagyok és vannak terveim a jövőre. Új életet kell kezdenem és annak fontos része lesz a művészi munka.
Attól, hogy nem kis erőfeszítés által igyekszem megfelelni a napi monoton kötelességeimnek, nem fogom föladni a vágyaimat, mindig törekedni szeretnék a szépre.
