Régóta zengi be a fülemet és az összes agytekervényemet ez a mondat. Megérteni, elhatározni nem is olyan nehéz. Na, de megvalósítani? Ahhoz kell az erő. És minél jobban húzod-halasztod, annál kevésbé fog sikerülni.
Az első tudatos változtatás 2010-ben érkezett el nálam, amikor hirtelen elég lett mindenből, amit addig – hozzáteszem nagy kedvvel – csináltam. Talán akkor még az életből is elegem lett, bár ez a pont biztosan csak később következett el.
21 szinte folyamatosan és kemény munkás év állt akkor mögöttem, Két gyerekkel, egy második házassággal, költözködésekkel, munkahely változtatásokkal, újabb diplomával, képesítésekkel, vizsgákkal, megfelelési kényszerekkel, kedves és kellemetlen kollégákkal (a hátba szúrókról nem is beszélve). GYES? Na, az sem véletlenül maradt ki. Az egyik gyerekkel fél évig, a másikkal pedig nagyon szűk másfél évig maradtam otthon. Utóbbi esetben sem láblógatva, játszótéren homokozva teltek a napjaim, hanem a szülést követő harmadik héttől készen állva arra, hogy továbbra rendszeresen szállítsam a híreket egy napi lapba.
Évek teltek azzal, hogy hajnalban kelés, gyerekeknek, férjnek reggeli, uzsonna, majd rohanás időre dolgozni, igyekezni, hogy a munkaidő végére a napi feladatok elkészüljenek, de legalábbis olyan fázisba kerüljenek, hogy otthon folytathatóak legyenek, majd óvoda, iskola, továbbrohanás különórára, majd haza és mosoly. Szükség szerint mosás, vasalás, vacsorakészítés, leckeellenőrzés, meseolvasás, fürdetés, altató puszik… férj hazaérkezése, napi események megbeszélése, vacsora kettesben és mindenki megy a maga hazahozott feladatait befejezni. Péntek estére pedig már az állva elalvás időszaka érkezett. Metrón, buszon, villamoson.
Amikor már szó nélkül zokogásban tudtam kitörni, nem vártam sokáig, felmondtam. Azt gondoltam, hogy hipp-hopp, találok másikat. Csak néhány hónap szusszanás és a mókuskerék továbbforoghat. Újra anya lettem, fő állásban. A kisebbik éppen akkor kezdte a gimnáziumot és minden nap úgy jött haza, hogy elmesélte a napját, jókat nevettünk közben, délutánonként rálestem, hogy tanul-e rendesen, aztán elvittem edzésre. Pótoltam a kimaradt gyest, immár kicsi gyerek nélkül. A férjem meg nyugodtan dolgozhatott akár napi 12 órát is, mert otthon minden rendben zajlott. Jól voltunk egy ideig, de aztán elkezdtem állást keresni.
Talán a virtuális pofonok nem kellettek volna. A szétküldött pályázataimra alig érkezett válasz. Ha behívtak, akkor megkaptam az öreg, a túlképzett és a „talán túl igényes” jelzőt. Az egyik agglomerációban működő cég vezetője volt annyira „tökös”, hogy megmondta. „nem tudjuk elképzelni magát itt a mező szélén.” Megjegyzem, nem madárijesztőt, hanem irodavezetőt kerestek, aki beszél németül, aki ismeri az irodai programokat a számítógépen és képes a kiállítási megjelenéseiket is kézben tartani. Mindegyikre volt gyakorlatom. Szóhoz sem jutottam, de vitatkozni ilyenkor minek is.
Annyira elkeseredtem néhány hónap tapasztalatszerző hiábavalóság után, hogy mélyen magamba zuhantam és elkövettem azt a nagy hibát, amit ma már a korábbi életritmusunknál is nagyobb baklövésnek tartok: Alárendeltem magam a család időbeosztásának, kényének-kedvének és elindultam a megbolondulás útján. Innen felállni? Na, az volt egy nagy kihívás! A gyötrődéseimet, a gödörben ücsörgéseimet nem mesélem el, csak az eredményt.
Ma már kevésbé hoz zavarba, ha otthon egy takarítás kimarad, vagy két napig gyűlik a mosatlan. Alapvetően rend és tisztaság vesz körül bennünket, de ma már belefér a külső rend megzavarása, mert a belső rend fontosabb.
Sikerült három évnyi önsajnálat, sebnyalogatás, mártíromság után – a korom ellenére – olyan munkát találnom, ami ugyan megélhetést nem biztosít, bár a családi költségvetéshez hozzátesz, viszont örömet okoz és fontos elfoglaltságot.
Három hónapos rákészüléssel elkezdtem jógázni, ami nemcsak lelki békét és ismeretlen izomcsoportokat hozott, hanem olyan órákat, amelyekbe nem fér bele a családom. Szebben körülírva: ezek az én óráim – lelkiismeret-furdalás nélkül.
Pontosan tudom, hogy nincsenek véletlenek. A férjem akkor lett beteg, amikor döntenem kellett, vagy elindulok külföldre pénzt keresni vagy elfogadom az itthoni megélhetést nem biztosító munkát. Az utóbbit választottam, bár akkor még nem tudtuk, mekkora a baj.
S mi itt a tanulság? Nemcsak meg kell érteni azt a szót, hogy bakancslista, hanem magunkévá is kell tenni ott legbelül. Észre kell venni, hogy bölcsülünk, de azt is, hogy ez nem jelentheti azt, hogy megmondókká váljunk. Megértettem, hogy miért kell az életemből eltávolítani az energiavámpíroknak csúfolt negatív gondolkodású, panaszkodókat. Megértettem.
Változtattam, hogy változhassak. Bár azt hiszem, ennek az útnak még az elején járok, de önmagammal már sokkal jobb a viszonyom, remélem, ez másokra is hat.
