Ha őszintén visszagondolok az életemre, mindig is azt hittem, hogy szeretem önmagam. Elégedett voltam a tükörképemmel, kijártam simán az iskoláimat, amiket elterveztem, imádom a munkám, amit nem mellesleg el is ismernek, imádom a családom, egyszóval minden tökéletes…
Volt…
Egy tökéletes kirakat…
Fantasztikusan tökéletesnek látszó, minden alkalmi rendezvényen makulátlanul, összeöltözve megjelenő „álompárral”, tökéletes, jól nevelt, szófogadó és gyönyörű gyerekekkel, tökéletesen megépített, harmonikusan berendezett, mindig tiszta, alkalomszerűen dekorált álomotthonnal, tökéletesen megszervezett programokkal, – úgymint családi, anyás, apás, csajos, barátos, stb. – fantasztikus ünnepi összejövetelekkel, bombajó meglepetés ajándékokkal…
…és én azt hittem, tökéletesen érzem magam, ebben a tökéletes világban. Mígnem egyik este az „imádott Tökéletes” húsz percig telefonált a garázsban… a nem tökéletessel.
Mert én „túl jó vagyok neki”.
DÖBBENET!
Azóta eltelt öt hónap. Öt hónap analizálás, önismeret, „Ki vagyok én?”, „Mit rontottam el?”. „Elrontottam-e egyáltalán bármit is?” „Boldog voltam-e valaha, vagy csak élveztem a jól megrendezett kirakatom és örömmel mondtam le mindenről ezért?” „ Tetszett, hogy mindenkit lenyűgöztem, de szólt-e ez valaha is igazán rólam?”
Világ életemben jó akartam lenni. Jó kislány, jó munkaerő, jó feleség, jó anya.
De lehet valaki mindenhol jó? Egyáltalán, mi a jó?
És kb. két hónapja feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon szeretem-e annyira önmagam, hogy megengedjem, hogy ne legyek TÖKÉLETES, és azt csináljam, amihez kedvem van???
PRÓBA.
Először is elmerültem a fájdalmamban. Megéltem a veszteséget, amit soha azelőtt. Mert mindig erősnek kellett lennem… Legalább is ezt gondoltam.
Voltam nagyon mélyen. Pálinkamámorból ébredve, mosdóba rohanva, gyerekekre bébiszittert keresve…
Túléltem.
Időnként nem írom alá a gyerekem füzeteit, és nem gyakoroljuk az ajánlott négy sort, inkább beszélgetünk, játszunk helyette. Néha nem az asztalnál vacsizunk, hanem a TV előtt, és jól összemorzsáljuk, és összekenjük az ágyat, miközben tele szájjal nevetünk a mesén. És nem pakoljuk el este a játékokat, és nem rakunk rendet az íróasztalon…
Mhhhhh, ilyen jó érzés rosszalkodni?
Egy szép napon gondoltam egyet, s nem ugrottam azonnal egy munkára, amire kijelöltek. És másnap sem. És utána sem. És vártam…
Hihetetlen! Egyszer csak nem kellett megcsinálni.
Elmondtam az Anyukámnak, a családomnak és a barátaimnak, hogy összeomlott a tökéletes világom. Először megdöbbentek. De kiderült, hogy nagyon szeretnek. Talán még jobban. Mert annyira „emberi” lettem.
Végre.
Esténként vasalás és rendrakás helyett elmerülök a szürke, a sötét, és a szabadság ötven árnyalatában, valamint előfordul, hogy kacérkodom a neten…
ATYÁM!
Ez én vagyok? Nem kicsit pironkodok. Ugyan! Kit akarok becsapni? Vörös vagyok, mint a tiltott gyümölcs az Édenkertben. De, azért hurrá! Hurrá! Hurrá! Ez annyira… óóóóóó.
…és valahogy vasalt ruha is akad mindig, vagy egy kicsit gyűrött (de még senki nem szedte le rólunk kivasalni) …és előbb-utóbb a rend is kialakul általában… vagy nem.
Elég sok pénzt költök magamra. Egy fillért se vitaminokra. MOST. Mert erre van szükségem. Nekem. Hoppá! Egy régóta nem használt szó. De szeretem! NEKEM. NEKEM. NEKEM.
Jééééééééééé! Élünk!
Mini szoknyát hordok. Izgalmas harisnyákkal. És bámulnak. És élvezem. És megtankolják az autóm, és előre engednek a sorban, és…
Aztaaaaaaaaaaa! Nő vagyok!!! Mit nő? Néha egy dög.
Hosszú még az út… Az út a tökéletlen világban. De 37 évesen végre megengedtem magamnak, hogy elinduljak itt.
És keresgéljem az arany középutat.
És boldog vagyok-e? Néha igen. Néha nem. Néha felszabadító érzés. Néha hiányzik a kirakat. Mint minden, ami megszokott.
Egy új élet állandó kihívás. De végre igazán érzem, hogy élek. Utazom a magam kis érzelmi hullámvasútján, s ha eltakarják a napot a felhők, akkor elfogadom, és nem akarok minden áron gyökeret verni a napfényben. Mert az árnyékból sokkal értékesebb a fény.
És igenis szerethető ez a tökéletlen nő. Nagyon. Én legalább is imádom!
A minap a két éves lánykám elé tettem az imádott tarhonyás husiját. Erre megszólalt: „Mhhhh, de jó életem van!!!”
És én igazán, őszintén, annyira boldog voltam.
