Hurrá, én dolgozó nő vagyok! 27 év után is hurrá?

Hétfő hajnal. Első és utolsó éjszaka az új házban. Se ágy, se szekrény, és Ő elment katonának, én pedig friss diplomával a kezemben elindulok életem első munkanapjára. Büszkén megyek: Diplomás, dolgozó nő vagyok! Van házam és nagy hitelem! De nem számít semmi, mert ÉN dolgozó nő vagyok!

Vagyok dolgozó nő és feleség, már 3 éve. De anya még NEM! Miért nem? ÉN miért nem? Kérdés, amire választ kell kapnom. De dolgoznom kell! Hajnalban kelek, be az autóba, rohanás az orvoshoz. Ruha le, fel az asztalra… Szedje tovább… és jöjjön vissza! Futás! Mindjárt kezdődik a munkaidőm! Óriási! Majd a jövő hónapban… talán! Már hónapok óta rohangálok az otthon, a munkahely és az orvos közt. Ki a hibás? Én? Ő? Ő? Én? Őrület! Még erre sem vagyok jó?

Megtörténik a csoda. ANYA leszek! A férjem vállalkozó. Nem hagyhatjuk ki a „nagy lehetőséget”! Minden rózsaszín felhőben! Én gyesen otthon a gyerekkel, ő dolgozik. Van jövőképünk! TB, adó, kiadások. Egyedül vagyok napközben a gyerekkel és este egyedül fekszem az ágyban, de az adósság nem csökken. Megoldást keresek: „Majd a dédi segít!” Korán kelek, mindent elkészítek, rohanok dolgozni és éjjel láthatom, milyen szépen alszik már a kicsi. Elment a mai nap is és én bezuhanok az ágyba. Fontos a családi vállalkozás! Hurrá, segítek! Így most én is „hasznos” tagja vagyok a családomnak! De mosni kell, mert nincs már ruha, a héten még nem volt főtt étel, éhes vagyok! Nem is láttam, hogy a Luca már tud egyedül menni… és én megint egyedül fekszem le. „Ez az ÜZLET! Te csak foglalkozz a magad dolgaival!”- peregnek a percek és a könnyek.

Újra dolgozó nő vagyok! Vissza a munkahelyre! Hurrá! „Most összerendezem az életem!” Hajnalban a lányt „bedobom” az oviba. Nekem sietni kell! Még szerencse, hogy egyedül is be tud illeszkedni! Este már alig állok a lábamon. Szétmegy a fejem! Játssz egyedül! Nézd a tévét! Hallgass! Jaj, főzni kell valamit! Most nincs kedvem, majd holnap! Ma megint oda a családi béke…

Szaladnak az évek és gratulál az orvos. Én? Hogyhogy? Most? Újra babát várok? Én nem lehetek terhes soha többé. Én dolgozó nő vagyok! Számít rám a főnököm is! És még mindig sok az adósság is! Kell a pénz! Most mi lesz? Új csoda, új törvény, kevesebb pénz. Nem számít. Ő mindennél többet ér! Ha kell, akkor plusz munkát vállalok…

„Ha itt akarsz dolgozni, akkor képezd magad tovább!” Most? Fél éves gyerekkel a karomon? Sok pénzért? Leforrázva támolygok haza.

Persze, hogy bevállalom. Hurrá! Újra diák vagyok! Azok az édes diákévek – már a múlté. Nappal a gyerekek, a háztartás, éjszaka tanulás. Lassan meg tanulok nyitott szemmel aludni. De élvezem a gyerek és férj nélküli napokat! Megkapom az újabb diplomám, és elrepült a 3 év. Mehetek dolgozni. Én már több diplomás, dolgozó nő vagyok!

Későn döbbenek. Ez nem egyszerű. Napközben a sok munkahelyi probléma, értekezlet, megbeszélés, rohanás az oviba, leckét írni, játszani, mesét olvasni, jelmezt varrni, mosni, főzni, összepakolni, vasalni, a kert és… Beteg a gyerek. Otthon maradt a tornazsák! Igyekezzetek, mert elkésem! Futás a buszhoz! Pakoljatok össze! Ma későn érek haza! Ne verekedjetek! Ma kell vinni az iskolába…? Már megint menjek a szülőire? Megpróbálok odaérni.

A fiam utálja az ovit, és dacol. Minden reggel üvölt, én üvöltök vele, a férjem velem. Este a műsor folytatódik. Nap, nap után. Mindenki őrlődik. Hulla vagyok. Forog a mókuskerék. A főnök ma is behívott… Már megint. Senkit nem érdekel, hogy 2 kicsi gyerekem van. Más is megoldja! Senkit nem érdekel, hogy a munkahelyemen mi az elvárás. Fáradt vagyok. Mindig. Türelmetlen vagyok. Mindig. Nem értem, hogy mások hogy csinálják? Mit? Az egész életüket.

Fáj a gyomrom. Állandóan bőgök. Gyógyszert szedek. Tényleg jobb a közérzetem!? De mi van, ha tényleg idegbeteg vagyok, és velem nem lehet élni?

Dolgozó nő vagyok. Hurrá? Meg kell találnom a B tervet! Óriási! Első a munkám. Nem lehet támadási felület! Ezt kell tennem! Így kell ezt csinálni! Már középvezető vagyok. Nagyobb felelősség, még több munka, kicsivel több pénz! Be van rendezve a ház, van már autó is és sok adósság. Fizetni kell! Találok hétvégi munkát. De jó! Még ott a vasárnap, amikor első a CSALÁD! Lenne, ha nem lenne munkám. „Neked csak a munkád a fontos!” – száll a szó. De én nem állok meg. Végzem a munkám, koordinálom a gyerekek mindennapjait, vezetem a háztartást, feleség vagyok, barátnő, közösségi életet élek, szervezek, részt veszek. Pörög a mókuskerék. Mennek a napok, hónapok, évek és magamról tudomást sem veszek.

„Vicces, 11 éve ezen a napon is a műtőbe toltak…” Csak én mosolygok. A szemek… Sajnálnak? Élek. Csak résnyire nyílik a szemem, de látom őt. Mókuska szemében félelem…

És a kerék megakadt.

Nem dolgozom. Van eredmény. „Kezelés most nem lesz. Maradt ideje… értékeljen!”

Megtettem. Megerősödve, lépésről lépésre felépítettem újra a magam kis életét, melyben az értékek átrendeződtek szeretteim javára. Mindezt úgy, hogy dolgozó nőként magam irányítom a kerék mozgását.