Miért tartom szánalmasnak a kolléganőt, aki az én-időről tart monológot? Miért mosolygok titkon, amikor reggelente megjelenik tökéletes frizurájával, trendi cuccokban, frissen lakkozva? Egész évre előre foglalt időpontja van fodrászhoz, körmöshöz, kozmetikushoz. Miközben beszél, hosszan nézem a szeme alatti táskákat és nagyon elégedetten nyugtázom, hogy nekem olyan nincs, pedig jóval fiatalabb nálam. Az „én-idő kell márpedig fix időpontban” monológok jó része mégis arról szól, hogy milyen fáradt, mert hogyan is lehetne ő, mindannyiunk Szentháromság Keresztjének súlya alatt egyszerre tökéletes anya, feleség és dolgozó nő.
Lepillantok a cipőmre. A sarkáról lekopott a barna festék az autóvezetés miatt. A körmeim szánalmas állapotban, ezzel tényleg kéne kezdeni valamit. A hajamat magam szárítottam tegnap este. Pont olyan is.
Na jó, három napja elmentem egy nem-fix jógaórára. Otthon hagytam a családot a nem tökéletes, csak elég jó vacsorával és azzal, hogy „ugye megfürdeted drágám a csajokat”. A jógaóra vége felé jártunk, amikor boldog baba pózban kellett néhány percet eltöltenünk és a mögöttem ringatózó diszkrét szellentése visszarántott a valóságba. Rögtön eszembe is jutott a család: „Vajon megfürödtek már? És a fogmosás? Arra különösen háklis vagyok…” A meditációt valaki pofátlanul végig horkolta, így volt időm átgondolni a másnapi teendők sorát is: edzéscucc a nagyobbnak, úszás, néptánc a kisebbnek, anyunak kiváltani a gyógyszereket. Csak a szokásos. Menni fog. A végén a mély lélegzetvétel inkább sóhajtásra sikeredett.
Ha úgy érzem mennem kell, megyek. Vita nincs. Engedély-kérés sem. Ehhez szoktattam az enyéimet. Nem sajátíthatnak ki: sem a férjem, sem a gyerekeim. Néhányszor ugyan megpróbáltak már összeveszni rajtam: „Anya az enyém!” „Nem, mert az enyém!” „Anya apáé…”. Ilyenkor nagyon komolyan a szemükbe nézek: „Anya saját magáé!” Némi értetlenséget látok ilyenkor az arcukon, de beletörődnek, amikor látják, hogy komolyan gondolom.
Néha elmegyek, hogy vissza tudjak jönni. Néha nagyon messzire megyek. Olyan mélyre magamban, hogy az engem is megijeszt. Például, amikor egyedül képes vagyok meginni egy fél üveg bort, vagy bármit, amit a kamrában találok, hogy átmenetileg könnyítsek a rám nehezedő terhek súlyán. De van úgy, hogy sétálni megyek éjjel, egyedül és a telefont otthon hagyom.
Az én-idő csúcsa nekem mégis az alvás! Barátom, kozmetikusom és fodrászom. Bármikor, bármennyit képes vagyok aludni, mióta gyerekeim vannak és dolgozom, pedig azelőtt pocsék alvó voltam. És álmodom! De még milyeneket! Álmaim furcsa sora aranybánya lehetne egy pszichoanalitikus számára! Pokoltól a Mennyig járok ilyenkor. Gyilkolok, hullát vonszolok, feldarabolom és megszabadulok tőle. Máskor majdnem erotikus, vagy csak egyszerűen nagyon szép álmaim vannak, minden gátlástól és bűntudattól mentesek. Ezek az álmok azután elkísérnek napokig és segítenek kiszakadni a mindennapok nyűgéből.
Hát így. Tökéletestől nagyon messze, hús-vér, elég jó anya, elég jó feleség és elég jó beosztott, aki nem is akar többnek látszani annál, ami: fixmentes, spontán kimenő nő.
