Fejben már sokszor elváltam. Legutóbb akkor, amikor életem párja délelőtt 10-kor kivette a füldugóit, kikászálódott az ágyból, és őszinte érdeklődéssel a hangjában megkérdezte, kihúztam-e a kukát. Kikészít, hogy fogalma sincs, mi minden történik a gyerekekkel, míg ő édesdeden szundikál.
Éjszakánként kitakarás, betakarás, szomjoltás, a feleslegessé váló folyadék távozási helyének lokalizálása, ezt követően a WC-lehúzása, vagy pizsi- és ágyneműcsere. 
De mindez semmi ahhoz képest, ami minden áldott nap, hajnali 1/2 4-kor bekövetkezik: ekkor ugyanis kíméletlenül rákezdik a kakasok. Nem egy, hanem tényleg sok. A vidéki élet bája, gondolnák sokan. Igen ám, de a rántott csirkecombok a kerítés túloldalán futkosnak, nekünk csak a hang- és szageffektek jutnak. A kakasok elnémítására tett javaslataim sorra kudarcot vallottak. A szomszédaim nem vágynak kakaspörköltre és a leukoplasztot is visszaadták, mert szerintük nyomot hagy az állat csőrén. Kész öngól, mert ha ezek után egyetlen tolla szála is meggörbül a tarajosoknak, egyből rám kenik, a nyest meg röhög a markába. Szóval ilyesmikkel küzdök éjszakánként.
Ezek után reggel 6-kor az ébresztőóra csörömpölése szinte megváltás. Utána más dolgom nincs, mint kulacsot mosni, uzsit csomagolni, kakaót főzni, reggelit készíteni, öltözni, öltöztetni és iskolába, óvodába fuvarozni a gyerekeket. Ez ritkán sikerül idegösszeroppanás nélkül. A folyékony és szilárd táplálékok mobilizálása még viszonylag egyszerű feladat, ha van otthon tej, kenyér, feltét és gyümölcs. Ha nincs, villámgyorsan kitalálok valami alternatívát. Pl. tej helyett megteszi a tea, kenyér helyett a almás zabpehelykása, feltét helyett a pirított hagyma. Persze ezek nem a hűtőben nőnek (ott csak némi gomba sarjadzik a pár héttel ezelőtt gondosan lefóliázott és feledésbe merült tejföl tetején), ezért kell némi idő az elkészítésükre.
Ennél azonban jóval keményebb dió 1/2 8-ig ráimádkozni a ruhát egy olyan hétévesre, aki egy bugyin és trikón kívül semmilyen testidegen anyagot nem hajlandó magára aggatni. Nálunk ugyanis nem ritkák a természetfeletti jelenségek. A pár napja még tökéletes ruhák éjjel alattomosan összezsugorodnak vagy megnyúlnak, ergo hordhatatlanok. Amikor már a tízedik zokni, nadrág, felső kombó is a földre hullik, pedig olyan röppályára állítom, hogy csont nélkül ráessen a gyerekre, feladom. Az észérvek itt nem hatnak. Más sem. A decibelek csak a látóterünkbe kerülő kistesóban ébresztenek szánalmat, aki egyből a nővére védelmére kel. Szó szerint.
Ekkorra a lakás már romokban, a hajam meg csomókban gyakorolja a szabadesést. Rá sem merek nézni az órára. Elsőszülöttem ilyenkor látványosan bevonul a fürdőszobába, és diadalmasan előás valamit a szennyesből. Neki nem ciki. Megfogadom, hogy legközelebb egyből a szennyessel kezdek, de másnapra felülkerekedik bennem a gondoskodó anya vagy legalábbis annak mítosza.
Ezután a kistesóval is megvívom a szokásos, reggeli csatákat, mert a nővére nagyjelenetein cseperedve úgy szívta magába a “tudást”, mint porszívócső a szekrény alá keveredett nejlonharisnyát. De végre indulunk! Egy nagy lendülettel kitolom az ajtókeretbe foggal, körömmel kapaszkodó, és a szokásos reggeli mantrájukat (“manemmegyek+helyhatározó szó”) mormoló gyerekeket, felmarkolom a táskákat, a sportcuccot, az alvós állatot, a pörgős szoknyát, a kiló banánt, a slusszkulcsot és hajrá.
Már csak a kapun lévő lakattal kell megbirkóznom, ami az éjszakai fagy miatt fittyet hány a rendeltetésszerű használatra. Nincs más hátra, le kell mennem hajszárítóba, különben combos kis gyalogtúra vár ránk a suliig, két falun keresztül. Kitartóan hőkezelem a hideg fémet, de nem sikerül bele életet lehelnem. Berohanok gyufáért, elgémberedett ujjakkal alágyújtok a lakatnak, perzselem a kulcsot is rendesen, de még mindig nem mozdul.
Ekkor a mellettem álló 7 éves rezignáltan megszólal: “Anya, ez a pincekulcs!” Tekintélyem megőrzése érdekében ‒ és feszültséglevezetés gyanánt ‒ köszönet helyett jól ráripakodom a gyerekre, hogy miért itt téblábol, miért nincs még bekötve, de érzem, hogy egyre kisebbre zsugorodom a szemében, és a végén egyszerűen megsemmisülök. Szerencsére okos kölyök, mert ennek semmiféle látványos jelét nem adja.
Ezek után csak a távoli harangszó képes visszarántani a jelenbe. Megnyugtatóan hat az idegeimre, mert “anyanyelven” azt jelenti, 90-nel még beérünk. (Ha nem hallom a 1/2 8-as harangszót, egyértelműen baj van, 120-szal is elkésünk. Hogy van egy harmadik verzió is, amikor korábban beülünk az autóba? Na, ilyen még nem fordult velünk elő.) Menet közben hátrasandítok, hogy megvan-e minden, mert az iskolatáska egyszer már otthon maradt. A lányom zokon is vette, hogy nem őt felejtettem otthon.
Most minden klappol. Jó tempóban haladunk, érzem, hogy innen már nyert ügyem van. Útközben kisimulnak a ráncaim, bájosan elcsevegek a gyerekekkel és időben begurulunk a suli melletti parkolóba. Igaz, a hely most valahogy kihaltnak tűnik. Egyre erősebb bennem a gyanú, hogy hétvége van…
