Az egész karrierváltási mizéria az ébresztőórával kezdődött. Ami minden reggel egy kicsit előbb szólalt meg, mint azt megelőzően. Nem, nem a harmadik típusú találkozásokról lesz szó. Az órát én állítottam módszeresen előbbi időpontokra. A négy óra ötven percre beállított ébresztés és a fél nyolckor startoló munkakezdés között tátongó „időűr” megoldásért kiáltott. Mit kiáltott, üvöltött.

Kettő pecsétes papír predesztinált arra, hogy a munkahelyemen a feladatomat elvégezzem; tehát papírügyileg alkalmasnak ítéltettem. Elméletileg, de a gyakorlat nem ezt támasztotta alá. Pedig annyira igyekeztem az elém halmozott adásvételi-, ajándékozási szerződésekben, hagyatéki végzésekben megtalálni a szépséget. A végén már odáig süllyedtem, hogy kértem: hadd kapjak olyan hagyatéki végzést, ahol legalább kettő elhunyt szerepel. Mert az legalább kihívás. Táblázatokat gyártottam, osztottam, szoroztam. Pirossal az egyik elhunyt, kékkel a másik, zölddel az ingatlanok, sárgával az ingók. Hogy tudtam örülni egy nyerges vontató-, vagy szerzői jog -, netán praxisjog megöröklésének!

E meghasonlott munkavégzés közben kettő furcsa momentum ütött szöget a fejembe. Az egyik, hogy míg a többiek száját furcsa, egyenes vonallá rajzolta a telefoncsörgés, én akkor kaptam erőre. A vonal végén általában morózus hang fogadott. A karcos hang védelmében: az ügy eleve hendikepes, ha valaki innen kap levelet, annak fizetnie kell, mese nincs. A vonal végi hangnál tartottam, a karcosnál. Itt jöttem én, aki korrekt, megmagyarázó, meghallgató volt. Aztán a hang egyre lágyabb, már-már kedves lett.

A másik momentum a sűrű irodám béli látogatások körül kumulálódott. Tény, hogy a fénymásoló monstrum az irodámban állt.  Tény az is, hogy akinek efféle dolga akadt, csak a szobámban tudta elvégezni azt. Kopogtak, beléptek, aztán valahogy ott ragadtak a kollégák. Beszéltek, én pedig hallgattam. Néha kérdeztem, dicsértem, reflektáltam, ösztönöztem. Magamban, halkan rendelésnek hívtam a látogatásokat.

A korai kelések, a mágikus vonzódás a telefoncsörgés iránt, az egyre sűrűbb irodai rendelések mintha mind arra mutattak volna rá, hogy nézzek szembe a ténnyel: ez nem az én munkám. Tizenöt év ide vagy oda, főtanácsosi besorolás még idébb vagy még odább, nem tesz boldoggá a munkám. Sőt, durvább leszek: boldogtalanná tesz. Azért van a felkelések horrorisztikus-misztikus előrenyomulása, mert egyre több idő kell ahhoz, hogy rávegyem magam: kelj fel és járj (be a munkahelyedre)! Most tényleg lehetett siránkozni. Felhozni a kettő pecsétes papírt, a tizenöt évet vagy a hónap harmadik napján számlára utalt bért. A kérdés attól még kérdés marad: lassan az ébresztőórára már nem is lesz szükség, mert le sem fogok feküdni? Nyolc óra kell majd ahhoz, hogy meggyőzzem magam arról, hogy lódulj-indulj, majd csak hív egy-két felbőszült ügyfél, csak lesz egy-két munkatárs, aki falból fénymásolni szeretne.

Konstatáltam a helyzetet: nem szeretem a munkámat. De! Lehet-e, szabad-e nekem harmincnyolc évesen, férjjel-kiskorú eltartottal önmegvalósítanom? Megtehetem-e, hogy kilépek a biztos rosszból és választom a bizonytalan jövőt?  Zsolozsmáztam: nem teheted, családod-hiteled van (elég paradox páros). Higgadtságra, türelemre intettem magam: az nem járja, hogy megbolondulsz, mint egy csitri pályaválasztó gimnazista. Tessék erőt venni magadon, beállni a sorba! Példákat hoztam a Cégtől. Ő is, ő se, mégis. Praktika, taktika, ösztönző jutalmak a munkaidő végén, hiába. Már nem segített.

Mi lesz a megoldás? Hosszú gyötrődés után „megvilágosodtam”, vagy inkább megvilágosítottak. Az életem két csodája világosított meg, aki végignézte a vergődésemet. Lesben vártak a pillanatra, amikor kimondom: ez így nem mehet tovább. Mert ők tudták, hogy ez így nem mehet tovább. Sőt azt is tudták, hogyan mehet tovább. A két csoda (jó fej férj, és tündér nagylány) azt mondta: gondolkodj már, mihez értesz? Az emberekhez! Tényleg, és összeállt-kitisztult a kép. Az anzikszon szerepeltek a reggeli kelések, a lágy hangúvá varázsolt ügyfelek, a fénymásolás köntösébe bújtatott rendelések. Végig ott volt az orrom előtt. Nem is előtte, az orrom hegyén.

Kedvenc mottómnak, miszerint „ha háború lesz, terv is lesz”, most vettem igazán hasznát. A terv a következő volt: keresek egy nívós iskolát, amely személyi-, életvezetési tanácsadókat képez. Majd keresek egy belvárosi irodát, ahol a tanácsadást végezhetem. Legvégül kitűztem egy időpontot, amikor a Cégtől búcsút veszek.

Izgatott és gondokat, kételyeket sem mellőző várandósság; majd hosszú vajúdás után megszületett az Erdélyi Coaching és Mediációs Iroda.  Bár nincs (még) réztábla a kapu alatt, a logómat nézve büszkeséget érzek. Ha csörög a telefon és azt hallom: időpontot szeretnék kérni konzultációra, furcsa érzés lesz rajtam úrrá. A szívem azt mondja düb-düb-düb. Szerelmes vagyok? Igen, szerelmes vagyok. A munkámba.

Zárszóként megemlítem, hogy reggel hat óra ötven percre van beállítva az ébresztőóra. Jóval barátságosabb, nem?