Egy new york-i lakásban ülök és sírok.
Én, aki tegnap még lenyűgözötten álltam a Metropolitan Museumban, és el voltam ájulva, hogy itt ilyen elegánsan elismerik a nők, mint a házasságban és közéletben egyenrangú munkatársak szerepét. Lévén számos terem egy-egy támogató, vagy gyűjtő házaspárról kapta a nevét. „Dr. Mortimer D. Sackler and Theresa SacklerGallery”. Hát nem fenséges?
Most pedig dühös vagyok. Ez az egész annyira megalázó! A háttérből szaggatottan hallom Juliát, drága barátnőnket, ahogy telefonon vitatkozik szegény szervezővel, aki nem is tehet az egészről – ahogy lényegében senki. Neki is csak megmondták, mert tény, hogy a konzuli fogadáson korlátozott a férőhelyek száma, ezért barátok, barátnők nem jöhetnek. Julia azonban megállíthatatlan. Hosszasan ecseteli, hogy egyrészt 12 órát repültem, hogy Viktorral lehessek ezen az estén, másrészt ez nem csak az ő napja, hanem a közös életünk egy állomása, azé az életé, amelyért mindketten megdolgoztunk. Gyönyörűen, már-már zavarba ejtően beszél rólunk, pályánkról, egymás iránti lojalitásunkról. Pár perc múlva leteszi, odajön, átölel, visszahívják, mehetek. Sosem felejtem el, hogy valaki így kiállt értem, mégsem érzem sikernek.
Galéria, forgatag, megnyitó, tökéletes szervezés, isteni magyar borok, helyrehozott smink, valódi büszkeség. Gyönyörűek a tárgyak, és a kiállítók is, mert mindenki ragyog! Hamarosan elindulunk a konzuli rezidencia felé, feszélyezetten mosolygok, próbálok beleolvadni a tapétába, és elfeledni, hogy inkább egy hitelesített házastársi viszony nélküli kóbor numerának érzem magam, aki a hortobágyi húsos palacsinta körül ólálkodik. Hamarosan mellém sodródik a konzul, láthatóan nem nagyon tud mit kezdeni velem, de azért kedvesen megkérdezi:
– Hmm, és akkor nálatok Viktor a művész?
(Ó ne. Paafff. Istenkém, hát sohasem lesz már ennek vége? Bakter, hol az önbizalmam?? Miért nincs karrierem?? Most miért nem Viktort kérdezgeti valaki arról, nem frusztráló-e egy ilyen sikeres nő barátjának lenni? Victoria Beckham legalább Posh Spice volt, mielőtt férjhez ment! Jajj szólalj már meg!)
– Hááát.. – hebegem – én is ott végeztem, ahol ő, fémműves formatervezőként…
Mostmár ketten érezzük magunkat kínosan, ő is konstatálja, hogy mellékérdezett. Szerencsére lassan véget ér az est, és súlytalan udvariasságokkal elbúcsúzunk. Éjszaka nyugtalanul forgolódom. Nem segít az sem, hogy a lakás eredeti tulajdonosainak, egy kedves, Haiti-ról származó párnak a portréja függ a falon, és úgy néznek ki, mint az Addams Family egy trópusi nyaraláson. Falnak fordítom a képet, felállok, kinézek az ablakon, és százszor is elmondom, milyen szerencsés vagyok, hogy itt lehetek. De már késő, a sebek felszakadtak.
A brooklyn-i fények helyett most az apró ékszerüzletet látom magam előtt, a pult mögött barátságosan barnálló két brettasztallal, és magunkat Emesével, ahogy ott ülünk, kortyoljuk a tejeskávét, és nevetünk. Ahogy a munkánk fölé hajolunk, ő reszel, én forrasztok. A narancsvörösen izzó ezüstben hirtelen fémesen csillan a forrasztó, most érte el a szükséges hőt, és gyorsan, higanyszerűen a résekbe fut. Ezt sosem untam meg, minden alkalommal ugyanolyan izgatott lettem. Annyira hiányzik!
Előtörnek az emlékek is arról a pár hónapról, az üveges tekintetek, amikor azt magyarázom, nem tudom, leköltözök-e Pécsre Viktorral, mert mindent itt kellene hagynom. A Műhelyt is. Valójában akkor gondolkodtam el először életem során, hogy a munkámat szeretni valóban önzőség? Csak azért dolgozni, mert boldoggá tesz, akkor is, ha nem vagyok benne zajosan sikeres? Ragaszkodni hozzá, amikor a másiknak sokkal több van kilátásban?
De hát szereted őt, nem? Persze! De hát nincs olyan állásod, ami miatt maradnod kéne, nem? Hát az nincs még, mert ameddig nem készül el a diplomamunkám, addig nem akartam lekötni magam, de… Akkor?
Összecsomagoltam és hasadt szívvel, de szerelmesen zakatoltam a pécsi gyorson. Azt éreztem, ha fáj is, jól döntök, mert megtaláltam a másik felem, mert gyermekeket szeretnénk, mert megéri elsősorban a közös életünkért dolgoznom.
New Yorkban szembesültem azzal igazán, hogy a döntésem eredményeképp a külvilág számára mennyire láthatatlan vagyok.
Évek teltek el, most nem ablakban, hanem egy ajtóban állok. Már nem csak érzem, tudom, hogy jól döntöttem. A babaillatú sötétben pedig eszembe jut még egy egészen más new york-i emlék. Egy festmény a Museum of Modern Art-ban, ami előtt állva anyukámra gondoltam, ahogy ülök az ölében, olvassa nekem Weöres Sándor verseit, és közben elmélyülten nézegetem a versekhez válogatott Rousseau- képeket. Ott, a múzeum kövén állva belém hasított, mennyire istentelenül sokat köszönhetek anya „láthatatlan munkájának.” Akkor könnyek gyűltek a szememben, most elmosolyodok, és visszanézek a szobába nyúló fénypászmába, amely megvilágít egy békésen szuszogó kis arcocskát. Előttem van, ahogy majd rám néz ő is csillogó szemekkel, amikor együtt szavaljuk, hogy kurrogj, kurrogj, kormos macska, és tátott szájjal nézi a festett vadonból ráleső, világító szemeket.
A párkapcsolat és a hivatás összeillesztése nekem nem sikerült a legjobban, ilyen referenciával talán félnem kéne az anyaság kontra munkától, főleg hogy még nem halt el bennem a nő, aki Szeretne Valamit Elérni. De még olyan sokszor dönthetek, és talán egyszer összeérhet a kettő… vagy bolond dolog, hogy elnézve alvó gyermekem, én már egy anya-lánya vállalkozásról álmodom?
