Ahogy álltam az autósbolt pultja mögött azon gondolkodtam, leüvöltsem-e az enyhénszólva mélynövésűnek nevezhető nagyon lekezelő, úriembernek jóindulattal sem mondható hímnemű fejét, vagy a szokásos műmosolyommal és áludvarias stílusomban szolgáljam-e ki amit ilyen esetekben szoktam felvenni…
Végül a kiszolgálás mellett döntöttem, de az ilyen esetekben sokszor előforduló torokszorító érzés már fojtogatott. Mégcsak ki sem dobhattam a delikvenst, hiszen kis város ahol élünk, mindenki ismer mindenkit, milyen hírünk vitte volna a kedves vevő? Vállalkozók voltunk a férjemmel.
– Öreglány! Ha felakarod nevelni a csemetéidet kussolj! – mondtam magamnak. Hiszen ebben a hímsoviniszta világban autóalkatrész üzletben női eladóként ez lett a jelszavam.
A kedves vevő az üzetbe lépve, köszönés helyett, tetőtől talpig végig mért és ezt mondta:
– Van itt valaki?
– Uram itt állok ön előtt… parancsoljon! – válaszoltam és tehetetlenül tűrtem a fenti jelszavam helytállásaként, hogy úgy méregessen tovább az úri ember, ahogy az örömlányokat szokás a kupiban…
– Osztán megyünk mink ketten valamire? – kötözködött tovább a helyi tájszólásnak megfelelően. Ebben a kérdésben benn volt a nőkről alkotott lekicsinylő lebecsmérlő vélekedésének teljes sommázata!
– Attól függ mit akar! Ha autóalkatrészt akkor nagyon szívesen kiszolgálom! Más esetben, ami, nem tudom mi lenne, nem segíthetek! – feleltem ekkor már emelt hangon, mert a torokszorító érzést ekkor már valahogy ki kellett engedni.
– Levegő szűrő köll a kocsimba, abba a – intett ki az ablakon – megy a magának?
– Megy… Kérem a forgalmit!!! – vettem oda.
– Ammeg minek? – kérdezte. A tőlem és egyre fogyatkozó türelmemtől telhetően, részletesen elmagyaráztam minek az nekem. Kelletlenül átadta a forgalmit, láttam rajta hitte is, nem is, hogy a dologból lesz valami. Sajnos azonban az autógyártóknak és a keresőprogramoknak köszönhetően nem tudtam pontosan behatárolni milyen légszűrő kell az erősebb nemnek kinéző egyén járgányába, ezért fel kellett tennem a mindent eldöntő kérdést:
– Hengeres vagy tégla test alakú a szűrő?
– Minek ül ide nő létére? Még ezt sem tudja! Azt mondta ki tud szolgálni! Hívjon előre egy szerelőt a műhelyből, mert még a végén rosszat ad! – torkollt le.
Ekkor már nem hagyhattam magam tovább! Női, emberi mivoltomban soha nem engedtem magam megalázni, lekezelni. Ennél a pontnál a jelszavam valahová kiszállt a fejemből és ingerült stílusban magyaráztam el, miért nem tudom eldönteni a légszűrő formáját.
– Legyen szíves menjen ki és nézze meg! – csak így dönthető el szólítottam fel.
– Én? – kérdezte – Nem vagyok én szerelő!
– Ehhez uram, nem kell autószerelőnek lenni! Ezt még én is megtudom mondani nő létemre! – vágtam vissza, megérezve a győzelem mámorát. Hiszen a férfiú a hímek azon csoportjába tartozott, akik magas arroganciájukkal, lebecsmérlő stílusukkal akarták palástolni a tudatlanságukat, butaságukat az általuk gyengébbnek, sőt butábbnak tartott női nemmel szemben. Ekkor már az autó mellett álltunk.
Nyissa fel a motorháztetőt! – kértem.
A delikvens ekkor már olyan fejjel állt a kocsi mellett, hogy egyértelmű volt, még a motorháztetőt sem tudja kinyitni.
– Most vettem… – dadogta.
Ismertem ezt a fajtát: mind „most” vette…
– Nem gond! – vigyorogtam. Kinyitottam. Még csak a gáncs vassal sem támasztottam ki a motorháztetőt, bele pillantva megnéztem a légszűrőházat és lezártam a tetőt. Jelzem szakszerűen!
– Köszönöm! Meg van! – indultam vissza a megrendelő programhoz.
– Nem mondja, hogy ezt is megtudta állapítani?! – kérdezte felindultan.
– Na mutassa meg nekem is , ha olyan okos!
Motorháztető fel, gáncsvas ki, kezem lendült, mikor az vevő rámutatott a vízhűtőre:
– Ez az ugye? – kérdezte kissé halkabban és magát még kisebbre összehúzva.
– Nem uram! Az a vízhűtő! – röhögtem mostmár pofon a kerti törpét!
– A levegő szűrő ez az itt! – mutattam rá a valóban légszűrőre győzelem ittasan… az élet azonban újra bebizonyította számomra, (mint már annyiszor) hogy édes kis hazánkban egy nő szép lehet, de talpraesett, uram bocsá okos, vagy egy ilyen ürge fajtának, megfelelően szakképzett, soha nem lesz… S, hogy ez a kis magyar „életszónia” teljes legyen, pillanatok alatt vágott vissza az élet:
– Hiába fölényeskedik itt! Vagy hív egy SZE-RE-LŐŐŐT vagy megtarthatja magának a szűrőt, mert, hogy amit maga ad jó nem lesz a biztos! – vágott vissza megtalálva a megoldást a teremtés koronája, győztesen kerülve ki immár a nemek harcává fajult párbajból…
Miért dolgozom mégis? Mert dolgozni jó! Mert értelmet ad és kitölti a minden napokat. Mert tartást ad nekem, „eltartást” a gyermekeimnek. Mert úgy érzem, fontos amit csinálok, mert úgy érzem jól megállom a helyem a világban így, ha dolgozom!
S, hogy miért dolgozom éppen itt? Élvezem, hogy nőként, fricskát adhatok ilyen ügyfeleknek, ilyen férfinak nevezett egyének egójának. Mert a gyermekeim a férjem a család szempontjából így célszerű és egyértelmű. Örülök, hogy nap mint nap a férjemmel egy munkahelyen lehetek! Élvezem, hogy ő értékeli, komolyan veszi a munkám. Kikéri a véleményem, megbeszélni velem, megbízik bennem. A saját munkakörömben szabad kezem van. Elfogadja, hogy önálló, szuverén, határozott, egyenes és célratörő vagyok. Szeretek vele lenni, vele dolgozni. Hiszen miatta váltottam és hagytam ott az iskola padokban tanult szakmáimat. Ezt a szakmát viszont tőle tanultam, de a fenti és az ehhez hasonló esetek ellenére vagy talán inkább éppen az ilyen esetek miatt csak azért is szeretek itt, vele dolgozni. Mert lányok sajnos nekem az a tapasztalatom, hogy a én férjem a szabályt erősítő kivétel a férfiak között.
U.i.: az ugye nem újság, hogy a légszűrőt nem adtam el mégsem, mert nem hívtam oda az AUTÓSZERELŐT…
