Mindnyájan tudjuk, hogy először kételyek felmerülése, ellentmondások sorozata szükségeltetik ahhoz, hogy elinduljunk egy másik úton. Az út maga már régóta lebeg szemünk előtt, de kifogásokat keresni, mérlegelni mindig könnyebb, mint döntést hozni.
Már a születési dátumom is magában hordozza az ellentmondást. Másra emlékeznek az emberek, ha csak az évszámot mondom ki, 1956 és megint másra, ha azzal folytatom, hogy április 4-e. Gyerekkorom ennek a kétféle eszmeiségnek a szellemében telt, de szerencsére bennem törést, meghasonulást nem okozott. Visszaemlékezve csak jó dolgok jutnak eszembe, akár a fiatal, jó humorú papunk hittanóráira, akár a kisdobos- és úttörő foglalkozásokra gondolok. Ugyanolyan nagy élményt jelentettek a karácsony előtti hajnali misék, mint a kisdobosok 6, később az úttörők 12 pontjainak való megfelelés és együttmunkálkodás. A szüleim abban az időben úgy döntöttek, hogy nem döntenek világnézeti irányultságomról, hagyták, hogy azt csináljam, ami nekem jó és semmit nem kellett tagadnom sehol. Igaz, sem az állásuk, sem a megélhetésünk nem múlott ezen.
Egy szemléletes példáját szeretném elmesélni akkori „kettős életemnek”. Húsvét előtti körmenetre készülve, édesanyám mondta, hogy szépen öltözzek át, vegyem fel a legszebb ruhámat. Akkoriban nem volt akkora gardróbja a gyerekeknek, de egyértelmű volt, hogy mely ruhákat hordjuk az iskolában, otthon és az ünnepeken. (Ami mára már nagyon összemosódott.) Én szófogadóan meg is tettem, csak azon csodálkoztam, hogy miért kerekedik ki a gangon beszélgető szomszédasszonyok szeme, majd enyhe arcrángatózás után, hatalmas hahotázásba kezdtek, a szemüket törölgetve. Ma is látom az értetlenül álldogáló 7 éves önmagamat, aki egy pillanattal előbb még büszkén lépett ki a legszebb ruhájában, amit nem sokkal előtte kisdobos avatásra kapott, nyakkendővel, övvel, síppal, ahogy dukál.
A későbbiekben is ösztönösen ráéreztem, mi jó nekem, hiszen az iskola szinte összes szakkörére jártam, sok barátnőm volt, igaz ez egy-két tizeddel elválasztott a kitűnő bizonyítványtól, de akkoriban még nem volt ilyen teljesítményorientált élete a gyerekeknek.
A középiskolában úgy adódott, hogy a tanulás mellett lehetőségem nyílt sportolásra, ami egy-két évig fontosabbnak is bizonyult, de utólag nem bánom, hiszen sok élményt, utazást, barátságokat hozott.
A hetvenes években még nem volt olyan széles palettája a továbbtanulásnak, mint manapság és igazából (anyagi okokból) én ezt mindvégig munka mellett kívántam megvalósítani. Leginkább az újságírás vonzott, ezért egy percig sem gondolkodtam, amikor a helyi megyei lap kiadójában ajánlottak adminisztrátori állást.
A társaság jó volt, jelentek is meg írásaim, azonban mellette könyvelnem kellett, amit szörnyű unalmasnak találtam. Alig egy év alatt kiderült, nem hirdetnek meg gyakornoki állást, az akkori munkámhoz meg nem kellett felsőfokú végzettség. Addigra már egy-két írói szabadságot érintő kudarcot is magam mögött tudva kezdett világossá válni, hogy ezen a pályán is sok kompromisszumot kell kötni. (Akkor még nem tudtam, hogy mindenütt.) 19 évesen ez még nehezen ment. Viszont rájöttem, hogy ha én diákként ilyen jól éreztem magam az iskolában, lehet, hogy pedagógusként sem lesz másképp. Találtam olyan állást, ami változatossága mellett lehetőséget nyújtott a tanulásra. Így lettem tanító. Közben fiatalon férjhez mentem, született két nagyszerű kislányom. A munkában, a kisgyerekek társaságában mindig jól éreztem magam, pedig sok úgynevezett „nehéz esetet” kellett megoldanom az évek során.
Büszkeséggel tölt el, hogy jártamban-keltemben gyakran találkozom régi tanítványokkal vagy szüleikkel és mindig jó érzéssel gondolunk egymásra, régi tanulmányi eredményeiktől függetlenül. Mind a magánéletemben, mind az iskolában igyekeztem sok olyan programot szervezni, úgy élni, hogy nekem is ugyanolyan élményt, feltöltődést jelentsen mind a többieknek. Akkor még ösztönösen alakítottam így az élemet, de ma már tudom, hogy ezek azok a dolgok, amire sok-sok év után is emlékezünk, nem a megvásárolható tárgyak vagy a felmérések pontszámai. A ma már diplomás gyermekeim, a férjem, régi tanítványaim felidézett történetei mindig újabb igazolást adnak arról, hogy az önfeláldozó mártírság biztos, hogy magasztos dolog, de nem éppen a boldogság felé vezető út. Természetesen elismerem, hogy vannak esetek, amikor nincs választási lehetőség.
Most újabb választás előtt állok. Elmehetnék nyugdíjba, mert ledolgoztam a 40 évet. Sok minden emellett szól. A férjem már nyugdíjas, szeretné, ha több időt tölthetnénk együtt. Van egy édes kis unokánk, aki jövőre óvodás lesz és nagyon elfoglaltak a szülei. Ha beteg, napközben csak a papájára számíthat, én csak munka után tudok vele foglalkozni. Jó lenne később kelni, sportolni, még többet olvasni, kapcsolatokat ápolni, de…
Félek, hogy elveszne lényem egy része azzal, hogy nem taníthatok, nem venne körül a kicsik feltétel nélküli szeretete, a szakmai kihívások megoldása, a kollégák, szülők belém vetett bizalma.
Egy hónapom van rá, hogy eldöntsem, miképpen fogom leginkább saját érdekeimet szolgálni, mivel csak úgy tudom a környezetemét is!
