Amikor az ember lánya (én) anyuvá válik, ez az a két dolog, ami a leginkább megváltozik abban a percben (idő). Mintha minden korábban futó program törlődne, vagy legalábbis a háttérben futna tovább. A zárójelek, idézőjelek, kérdőjelek sokasodnak, és folyamatos az újratervezés.
Munkaidő nincs, vagy 24 órás, letenni a lantot szinte lehetetlen. Közben meg kell felelni. Kinek is? Kinek nem. De egyszer eljön a pont, amikor anyu-én is feltápászkodik az önsajnálat ólomsúlyú féltéglája alól, leporolja a homokos, fagyifoltos, filctollas farmerját, és a sarkára áll.
Gondolom, mindenkinél eljön ez a pont. Mert hiába javasolja bárki, hogy engedjek el ezt vagy azt, hogy hagyjam a gyereket másra, és egyedül menjek fel a padlásra (legalább teregetni), nem megy, amíg belülről nem jön az érzés, hogy ELÉG. Na, akkor viszont célszerű lépni.
Amíg méhemnek egyetlen gyümölcse apró ded volt csupán, és idegenben, mindenkitől távol, teljes szimbiózisban éltünk, elég volt háromhetente egyszer leugranom a sarki kávézóba EGYEDÜL félórára. Meg néha, ha séta közben aludt, zenét hallgatni, arccal a Nap felé. Mert akkor ennyi én-idő néha még soknak is tűnt. Mert akkor talán nem is lehetett szétválasztani az ént tőle. Hogy is volt ez régen? Nem emlékszem.
Teltek múltak a hónapok, életek, városok, országok, és kifejlesztettem a “miÉNk-idő” fogalmát. Mikor már túl sok volt a mit-főzzek-ma-magunknak, van-e-tiszta-ruha, és vajon-jól-csinálom-e, akkor csaptunk egy görbe napot az immár nyolchónaposommal, olyan kompromisszumosat. Kiállítás ÉS park. Képtár ÉS játszóház. Az, hogy olyasmit csináltam, ami engem érdekelt, ÉS ő is élvezte a napot, teljesen szinkronba hozott bennünket. És utána megint könnyű volt örülni egymásnak pár napig/hétig. Persze közben folyt az apa-anya-szerelmespár, ki-mit-csinál-osszuk-újra, és többnyire nyerésre álltuk.
Volt, amikor tényleg annyira maradt csupán idő és energia, hogy azt a számot hallgassam, amit kellett. Volt, amikor szürreális álomképpé foszlott az idő, amikor rajzoltam. Festettem. Írtam. Mikor csináltam ezeket? És kiderült, hogy hagytam túlságosan eltűnni magam, és most már össze kell kapirgálni a morzsáimat a jelenlegi életem ráncai közül, mert egy öntudatos kétévessel az ember nem birkózhat, ha nincs húsa. Mert milyen példát mutatok az életemmel, ha nincs? És akkor meghallottam tini lányomat, ahogy rám csapja az ajtót: “honnan tudnád, amikor az életed egy katasztrófa”… Addig még van 10-12 évem. Hogy ne legyen katasztrófa. Úgyhogy nincs vesztegetni való időm, azonnal indulni kell.
És akkor elkezdtem. A kontroll visszaszerzése volt a lényeg. A gyeplőmet akartam. A kicsit kopott, félrehúzó, tenyérfeltörős gyeplőmet. Amivel nyugodtan árokba hajthatom a kordémat. Ha akarom. Első lépésként kineveztem havi egy csajos estét. Nagy már a lányka, maradhat a nagyival fektetéskor. Persze először csak elalvás után léptem le. Aztán vacsora után. De mentem, felkentem a piros rúzst, és a lányokkal megváltottuk a világot. Éjfélre itthon vagyok, hatkor kezdődik a reggeli műszak, de ezek a kiruccanások a “való világba” kellenek, hogy lássam, semmi nem változott, minden maradt a régiben.
Azt mondják, ha egy gyerek csak tésztát eszik kecsöppel, akkor a kontrollt akarja gyakorolni, mert minden más területet az anyja ural, és az étkezést képes ő befolyásolni. Ez valószínűleg a felnőttekre is igaz. Egyik napról a másikra lettem vegetáriánus, már-már vegán. Na nem az a harcos fajta, csak az, amelyik élni hagy. Mindenkit. Hogy ez hová vezet? Fogom-e a gyerekemet is erre terelni? Mit okoz a kapcsolatomban? Még nem tudom. Ez most nekem jó.
Aztán jött a rend. A rendszer. Kipakoltam, bepakoltam. Letöröltem, megszereltem. Hogy rend legyen. Amint kint, úgy bent. Kis lépés? Lehet. Amikor elcsüggedek, mindig eszembe jut a mondás arról, hogyan kell elfogyasztani egy elefántot (falatonként amúgy). És bekapcsolok valamit, ami nem grylluszvilmos, és nem úgy kezdődik, hogy egyszervoltholnemvolt. Riszálom úgyis-úgyis.
Könyvek. Mikor olvastam valamit, ami nem gyermeklélektan, mesepszichológia, nevelési kézikönyv? Amikor még jófej voltam, valószínűleg. Meg most. Amíg reggelizik, és nem figyel. Amíg fő a tészta. Amíg “elszaladok a mosdóba”. A csent idő is idő.
Tornázni együtt kezdtünk. Hagy lássa a nagy eséllyel szerencsétlen genetikájú leánygyermek, mi vár rá a következő 80-90 boldog évben. Aztán néha fektetés után. Aztán néha délutáni alváskor. Elég nagy már, hogy beadjam az edzőtermi “zaciba”?
No és vannak a csurranó-cseppenő flow-k, amikor minden klappol. Van, hogy csak odabújik, hogy ringassam, és hirtelen senkivel nem cserélnék a világ minden kincséért sem. Aztán van, hogy főzés közben elkap az alkotás. Aztán van, hogy már az is egy fél orgazmus, hogy kevesebbet ellenkezik, mint szokott. Ez is ér, ugye?
És a jövő. Van egy lista. Hogy miket szeretnék még. Újra. Rendszeresen. Festeni. Nem kiskutyát temperával. Nem kutyafuttában összecsapott akvarellt. Felállítani az állványt, kinyomni a színeket, és elmenni az áramlattal. Már most dolgozom azon, hogy nyáron legalább 3 napra lejussak művésztelepre. Csodás lenne. Olvasni. Nem 2 oldalanként. Kéjesen. Belefeledkezve. Írni 5000 karakternél többet, nem éjfél és fél kettő között. Kertészkedni anélkül, hogy meglökném, elkapnám, kiszedném, megtörölném, megakadályoznám, feladnám. Belemélyeszteni az ujjaimat a nedves agyagba.
Sokszor csak túlélésre játszom. Sokszor csak lusta vagyok. Sokszor estére teljesen kiszívja minden energiámat a felelősség, és a folyamatos ellenkezés. Sokszor csak elalszom mellette, és reggel úgy kelünk, hogy nem tudni, melyik nyálfolt kié a párnámon. Sokszor panaszkodnék, hogy nincs elég én-időm. De most hogy összeszedtem, rájöttem, hogy akad. És lesz még több is… egészen addig a boldog pillanatig, amíg újra nem kopogtat a gólya. Mert akkor újratervezés.
