Dóczi Anikó vagyok, öntudatra ébredt, független magyar nő. Ezeket a sorokat a születésnapomon írom, méltó emléket állítva ezzel életem eddigi 38 évének, magamra találásomnak.
Mindig is önfejű, kezelhetetlen gyerek voltam, sok borsot törve szüleim orra alá. Hamar elkerültem otthonról, nagyvárosba költöztem, várt a pörgés, éltem a fiatalok nehéz, de gondtalan életét.
Mire észbe kaptam, úgy éreztem, eljárt felettem az idő, ha így élek, sosem lesz párom, családom, gyermekem. Meg kell alkudnom magammal, így gondoltam. Ennek tudatában férjhez mentem ahhoz, aki megfelelt a „paramétereknek”, inkább gondolkodtam racionálisan mint szerelmesen. A házassággal együtt elkezdődött a kálváriám saját magammal szemben, mert rá kellett jönnöm, a karikagyűrű nem boldogságot, hanem rabságot jelképez az ujjamon. A szabadság iránti vágyamat férjem nem tolerálta, és az évek múlásával szépen, lassan morzsolta el szárnyalni vágyó lelkemet.
Küzdöttem én, próbáltam ész érveket sorakoztatni az álláspontom mellett, de hasztalan lett minden mondatom, férjem basáskodó természete és mérhetetlen ego-ja gyermekeim születésével együtt csak növekedett. Mivel én „csak otthon ültem és gyereket neveltem”, véleményt sem alkothattam, ha megtettem, „ne morogj már!” volt a válasz. A férjem úgy gondolta, egyedül dönt mindenben, tehát övé a jog is, hogy rendelkezzen életem és a szabadságom fölött. Próbálkozásaim sorra buktak el, és a gyerekek miatt inkább tűrtem tovább. Talán még a mai napig ebben a rossz házasságban vergődnék, ha sorsomat nem árnyékolja be maga a pokol szele.
Három évvel ezelőtt a születésnapomon mindenki felköszöntött, csak a szüleim nem. „Sok a dolguk, elfelejtették”, gondoltam. Az meg sem fordult a fejemben, hogy baj lehet otthon, az meg végképp nem, hogy amíg én morfondírozok, apukámnak favágás közben elborul az agya, és a működő láncfűrésszel ront neki anyukámnak, ezzel vezetve le fáradságát, mérgét és dühét. Az ő kettejük viszonya egy másik történet, ami jött ezután viszont az enyém. Apukámat nem sikerült lecsillapítani, pedig ő volt a világ legbéketűrőbb embere. Jött a kálvária a rendőrséggel, a kórházzal, a bírósággal, utókezeléssel. Apukámat rövid idő után kiengedték a pszichiátriáról, és anyukám kénytelen volt visszafogadni.
Háromszázhatvanöt nap rettegés költözött az életembe, és a férjem sem állt mellém, csak a feszültség növekedett, az ellentét a nézőpontok között. Egyet tudtam biztosra: én úgy nem akarom végezni, mint a szüleim. Karácsonykor a földszintre költöztem, ezzel megkezdve azt az utat, amely tizenkét év után visszavezetett önmagamhoz. A következő pár év életem legsötétebb szakasza volt. A válási papírok beadásával együtt a lelki terror még jobban felerősödött a férjem részéről.
Sokan mondták, hogy vagyok képes elválni ettől az „aranyfalat” embertől. Azt persze nem tudták, hogy a „rendes ember” álca mögött milyen személyiség lakozik, és azt sem, hogy ez a „szeretetre méltó ember” képes volt megütni a gyerekeim előtt…
Tetőzve a bajt, mivel szeretetre, törődésre és megértésre vágytam, társkeresőn belefutottam egy helyi családos emberbe. Teljes egyetértésben találtunk egymásra, és elsöprő, viharos szerelem bontakozott ki közöttünk. Sajnos az érzéssel együtt egy véget nem érő szenvedés is kezdetét vette, mert a szerelmem családos lévén nem tudott dönteni köztem és a gyermekei között. Amikor az eset kitudódott, a pokol egy mélyebb termébe léptem, én lettem a falu cégéres ringyója, az emberek csak azt látták amit látni akartak, de az igazságról fogalmuk sem volt.
A saját bajom mellett ott volt még a szüleim helyzete, a mindennapi rettegés, hogy milyen „meglepetést” eszel ki apám anyukámnak, ki fog előbb telefonálni, a rendőrség, a tűzoltóság vagy a mentők…
Apukám állapota napról-napra romlott, végül a legjobbik-legrosszabb megoldást választotta, és önkezével vetett véget életének… egy évre rá, az eset után… a születésnapomon… kártyavárként omlottam össze… megsemmisültem lelkileg és fizikailag egyaránt.
Ez a hármas csapás elég volt ahhoz, hogy feladjam, és úgy gondoljam, nincs kiút, elég volt a szenvedésből. Három hétig voltam kórházban. Csontsoványan kerültem ki onnan, én tudatom, vágyaim, érzéseim megszűntek létezni. Az állapotomat kihasználva, a válás végleges szakaszában a férjem kicsinyes bosszút állt rajtam, kisemmizett, hiszen „megcsaltam”és „megaláztam” őt. Egy szál bőrönddel és egy üres lakással szó szerint a nulláról kezdtem újra az életem.
Három év telt el azóta. Szépen, lassan haladtam előre, az út hosszú volt, rögös és keserűséggel teli. Kicsi mozaik kockánként építettem újra önmagam, mára már a magabiztosságom, önbecsülésem és a belső egyensúlyom is a régi. A sok szenvedésért kárpótol minden egyes perc amit a fiaimmal tölthetek, és az idei születésnapomra ajándékként beköltözött életembe a szerelem is.
Végre elmondhatom, hogy élni jó! Nagy árat fizettem a szabadságomért, de megérte, és az életemet úgy élhetem ahogy szeretném!
