Sajnos az én történetem nem a rózsaszín kategóriába tartozik.
A pihenésről tinédzser kori emlékeim jutnak eszembe. A saját szobám rendbe tartásán, takarításán kívül nem kellett semmi házimunkát végeznem. Édesanyám hitvallása az volt, hogy most pihenjek, mert aztán, ha már majd dolgozom, férjhez megyek és gyerekem lesz, akkor már nem fogok. Ezt én nagyon könnyen megfogadtam, magamévá tettem és ténylegesen igyekeztem rápihenni az előttem álló megpróbáltatásokra. Nem sikerült, pedig szót fogadtam, napi 12 órákat aludtam, napoztam a kertben, vízszintes helyzetben olvasgattam, mondhatni tudatosan készültem, de erre nincs recept.
A vendéglátóiparban kezdtem tevékenykedni érettségi után, és a munka kezdetével más értelmet nyert a pihenés, viszont volt időm, pénzem magamra. A helyzet bonyolódott, amikor férjhez mentem és megszületett a kislányom. Egy csapásra megértettem miről beszélt anyám, azzal együtt erőmön felül próbáltam helytállni. Igyekeztem rendes feleség lenni, aki tiszta lakásban, főtt étellel, karján egy mosolygós, boldog, kiegyensúlyozott csecsemővel várja haza élete párját. Nem sikerült.
Pihenésről szó sem volt, ha a gyerek aludt esetleg, akkor próbáltam utolérni magam a házi munkával, meleg ételt varázsolni az asztalra, és mindent alaposan kivasalni, ami közvetlenül érintkezik a baba bőrével. Visszatekintve ebben az időszakban megszűntem női lényként funkcionálni, anyává, bejárónővé és szakáccsá avanzsáltam.
Megtanultam lemondani, spórolni, beosztani, de a legnagyobb igyekezettel sem jutott pénz és idő sem magamra. Nem jártam fodrászhoz, kozmetikushoz, szoláriumba, pedig igényem lett volna rá, szerettem volna legalább nyomokban hasonlítani arra a nőre, aki valaha voltam.
A pihenés szempontjából javult a helyzet, amikor a lányom már átaludta az éjszakákat.
Amikor visszamentem dolgozni, kinyílt a világ, a fizetésem dobott az anyagi helyzetünkön, a gyerek mellet már nem éjszakáztam, egyensúlyba kerültem. Bár az egyensúlyba kerülésemnek az is oka volt, hogy másképp álltam a helyzethez. Felmértem, hogy fizikai képtelenség minden téren, mindenkinek megfelelni.
Egy nő nem tud egyszerre feleség, anya, dolgozó nő, takarítónő, szakács, és a párjának a szeretkezés során szégyentelen szajha lenni. Valamelyik terület mindig sérül, mindig kevesebb idő, energia jut rá. Amikor ez tudatosult bennem, akkor már nem éltem meg rosszul, hogy nem mosogattam el este, mielőtt lefeküdtem, rájöttem, hogy nem dől össze a világ, nem csinálja meg senki helyettem, megvár a mosatlan, viszont volt időm egy-két mesére a lányomnak. Nem éltem meg rosszul, ha úgy jött ki a lépés, hogy nem volt időm főzni, és mindenféle bűntudat nélkül rendeltem pizzát a családnak. Meg kellett tanulnom megengedni magamnak, hogy pihenjek, hogy nem vagyok én attól rossz ember/nő/feleség/anya, ha az ablakpucolást elhalasztva, kihasználva az egyedüllétet, elolvasok egy újságot, megnézek egy filmet, vagy csak magamba mélyülve rendezem a gondolataimat.
Ebben az időszakban eszméltem rá, hogy szükségem van az egyedüllétre, ha csak rövid időre is. Abban a fél órában csak én magam legyek, hogy letisztuljanak bennem az események, hogy elcsituljon bennem a hétköznapok zaja, átgondoljam az életemet
Volt olyan szakasza az életemnek, amikor munkanélküliként fizikailag túl sokat pihentem, viszont az ezzel járó stressz, a munkakeresés kudarcai, az elutasítások, lelkileg megviseltek. Nem tudtam aludni, nyomasztottak a gondok, a feladásra váró csekkek, a „devizahitelem” törlesztő részlete.
A helyzetemen nem javított édesapám halála, a válásom, és a méhnyak rák indokolta műtétem sem.
Amikor már azt gondoltam, hogy nem lehet rosszabb, az ÉLET-a legnagyobb forgatókönyvíró- mindig megtanította, hogy ez naiv gondolat volt részemről. Viszont ekkor eljutottam arra a szintre, amelyet a buddhisták a zen állapotaként írnak le, de Anyukám nemes egyszerűséggel ekként fogalmaz meg: „a szar is le van szarva, kislányom”.
Mindig az aktuális problémára koncentrálva, a jövőn nem görcsölve, a múlton nem rágódva, csak a ”most”-ra koncentrálva raktam össze újra az életemet.
És ez hogy zajlik napjainkban?
Fontosabb a pihenés, a kikapcsolódás, a csendes elvonulás, a benső én vizsgálata, a stressz minimalizálása, mint valaha. 1972 -ben születtem, briliáns logikával kiszámolható, hogy közeledem a 40-es éveim közepe felé. Negyven év felett az arcbőrünk órákkal később ébred, mint mi magunk. A kialvatlanság rányomja bélyegét az arcunkra, a hangulatunkra, a mentális állapotunkra.
Hogy mikor pihenek? Amikor nem dolgozom, pihenek fizikailag. És mikor pihen meg a lelkem? Péntek este. Miért pont akkor? Mert nem hívogathat már a „devizahitelemet” folyósító bank jogásza, hogy fenyegessen, nem dolgozik már az önálló bírósági végrehajtó. Nem jön már a postás, hogy itt írjam alá, no, meg itt és vegyem át… Így pihen a lelkem hétfő reggelig.
Barokkos túlzás lenne azt mondani, hogy megszoktam ezt az élethelyzetet, hogy nem igényelnék több pihenést, hogy nem töltenék el szívesen egy wellness hétvégét, hogy nem próbálnék meg valami koromnak megfelelő sportot, de a pénztelenség ebben is meggátol. Édesapám halála után olyan negatív örökséggel folytattam az életemet, mintha egy maratoni futó béklyóval a lábán indulna a versenyén. Míg egy átlag nőnek szolárium és konditerem bérlete van, nekem partnerkártyám a zálogházakba. Felvettem olyan kölcsönt is az égető fizetnivalók rendezésére, amelynek kamata kimeríti az uzsora fogalmát. Látom ugyan az alagút végén a fényt, de csak remélhetem, hogy nem a menetrend szerinti intercity.
De egy biztos: nem adom fel, és nagyon ügyelek arra, hogy amikor az életem jobbra fordul, én nehogy akkor kanyarodjak balra. És akkor megpihenhetek.
