Kilépek a házból. Egy csomó búcsúpuszi és néhány utolsó jótanács után a becsukott ajtó mögött hagyom három kicsi gyerekemet és a férjemet. Bár általában én vagyok velük, remélem, elboldogulnak, hiszen mindössze 6-8 órát leszek távol, azalatt csak nem történik semmi katasztrófa. Kinyitom a kaput, kiállok a kocsival. Sejtem, hogy a kislányom még les utánam a függöny mögül. Gyönyörű későnyári idő van, a nap melegen süt, ragyogóak a fények. Az utca néptelen, a madarak gondtalanul csivitelnek. Nagyot szippantok a langyos levegőből, mintha ebből lehetne bátorságot gyűjteni. A gyomromban ólomgombóc. Bárcsak visszamehetnék jól ismert, hétköznapi gondjaim közé, vissza a meghitt fészkembe! Nem lehet. Elszántan beülök az autóba. Vezetés közben az érzéseimen tűnődöm. Jól ismerem ezt az alhasi szorongást. Meglátogat minden vizsga előtt (mint egy-egy kivégzés), első tanítási órák és szereplések előtt, szülések és orvosi beavatkozások előtt. Most megint itt szorongat, és valahogy le kell gyűrnöm, nincs mese, bár legszívesebben menekülnék.
Egy közeli idős rokonhoz kell bemennem a János Kórházba. Gyenge, nincs jól, súlyos tüdőműtét után lábadozik, fulladási rohamai vannak. Ráadásul nem könnyű természet, vele nem lehet órákig könnyedén csevegni. Komoly témák, háborgás, lesújtó ítéletek, a felesége halála után nincs kedve többé élni. Próbálom magam felkészíteni a kórház-szagra, amitől eleve pánikba fogok esni. Kik lesznek a kórteremben, milyen stádiumú emberek? Milyen állapotban van az én betegem? Hogy fogja viselni, hogy segítségre szorul, etetésre, ágytálra, el fogja-e tőlem fogadni? Helytállok-e ezekben a feladatokban?
Az első nehezebb napokra beosztottuk a család nőtagjait, ki mikor legyen ott vele. A közfelfogás szerint mi nők természetünknél fogva szeretünk gondoskodni, gyámolítani, külön élvezzük az olyan kellemetlenebb feladatokat is, mint a pelenkázás vagy a hányás feltörlése. Minket nem zavar semmi, ami büdös és undorító (nincs szaglásunk?). Mi az ápolásban „ügyesek” vagyunk, egyértelmű, hogy ránk bízzák, nem is lehetne jobb kezekben.
Te jó ég! Lehet, hogy én nem is nő vagyok? Mert engem zavar, és nem annyira élvezem. Bevallom: még most sem, pedig van benne pár évtizedes gyakorlatom. Emlékszem arra a feszélyezett, taszító érzésre, amit kislányként öregek, betegek, sérültek közelében éreztem. Felnőttként természetesen megtanultam legyőzni ezt a fajta önkéntelen undort, kifejlesztettem magamban az együttérzést, az önuralmat, de tuti, hogy egy nőnek ez ugyanakkora erőfeszítés, mint egy férfinak. Megtévesztő módon dicséretnek hangzik, valójában azonban jó nagy kitolás, amikor azt állítják, hogy mi úgymond „rátermettebbek” vagyunk. Egyszerűen erre nevelődünk, és sokszor könnyebb beletörődni ebbe a női szerepkörbe, mint vállalni, hogy gondatlannak, szívtelennek bélyegezzenek.
Mire a kórházba érek, megnyugszom. Már úgysincs visszaút, lesz ami lesz. A délelőtt meglepően kellemesen telik. A kórteremben mindenki csendes, senkinek az állapota nem válságos. Betegem a szokottnál szelídebb, egész jó a hangulata. Nahát, igazán kár volt előre úgy paráznom! Kérésére bibliát olvasok neki. Aztán egy érdekes újságcikket egy bencés szerzetesről, aki buddhista technikákat is beépített a lelkigyakorlatába. Ismerve őt meglepő, hogy nem hördül fel. Megpróbálom kényelmesebben felültetni. Csendesen beszélgetünk. Milyen meghitt a hangulat közöttünk most, hogy ilyen nyugodt, nem feszül rá semmire! Koradélután kinéz az ablakon és felsóhajt: de szépek ott messze azok a napsütötte fák! Tudom, hogy fiatalon képeket festett, volt művészi érzéke, de ilyen megjegyzést eddig sosem hallottam tőle, a komoly mérnökembertől. Közben más rokonok is érkeznek hozzá, megetetik házikoszttal.
Ami ezután történik, mindössze pár perc, de életem legmegrendítőbb pillanatai. Hirtelen fuldokolni kezd, a szeme fennakad, elsápad, izzadság lepi el. Szorítom a kezét, párnát tolok mögé, de látom, hogy egyre kétségbeejtőbb a helyzet, kirohanok az orvosért. Hamar megérkezik egy nővérrel együtt. A folyosón kell maradnom, kicsit remegek, magamban imádkozom, közben hallom, ahogy próbálják újraéleszteni. Amikor az orvos kijön a kórteremből, már tudom, mit fog mondani. A nővérke mentegetőzik: ez nem olyan osztály, ahol meg szoktak halni az emberek, nem is volt olyan súlyos állapotban, nem tudja, hogy történhetett. A szobatársak zúgolódnak, felháborítónak tartják, hogy végig kellett nézniük egy betegtársuk halálát, nem voltak rá felkészülve.
Ami azt illeti, én sem. De pánik helyett csendes megindultság van bennem. Milyen békésen, áldottan telt ez az utolsó pár óra! Mintha végső ajándékként a kezembe helyezte volna ezt az élményt, megmutatta a valódi arcát, és tanúja lehettem az átkelésének. Megrendítő ajándék, és azóta már azt is tudom, hogy az értéke idővel egyre nő. Akkor, abban a pillanatban lettem igazán felnőtt, noha már 32 éves voltam, ott értettem meg az emberi lét határait.
Délután autóval a házunk elé érkezem. Egy nejlon kukazsákban hozom a kórházból kiadott holmiját, amit a nővérrel szedtünk össze. A nap ugyanúgy süt melegen, a madarak gondtalanul csivitelnek. Omlanak a könnyeim, a férjem elém jön, sírva átöleljük egymást. Nem az vagyok már, aki szorongással eltelve elindult innen reggel.
A félelem egy vastag függöny. Nem látunk át rajta, de sejtjük, hogy mögötte valami szörnyű és csodálatos van. Nem vagyunk hülyék, jól sejtjük, okkal félünk! Az élet és a halál van a függöny mögött. Néha muszáj összeszedni a bátorságunkat és mögé lépni.
