Pörgős, aktív éveket töltöttem óvodások között szívvel-lélekkel, lelkiismeretességgel. Bizony embert próbáló, idegrendszert szaggató, ugyanakkor csodálatos feladat volt, sok gyermek- közeli élménnyel, még több ősz hajjal, mosolyránccal. Nem véletlen, hogy nyugdíjba vonulásomkor így búcsúztatott a főnöknőm:
– „Marika, 40 év alatt mindössze 31 napot voltál táppénzen. Most már jöhet a jól megérdemelt pihenés.”
Pihenés? – morzsolgattam magamban a szót. Pedig én igenis vártam azt a napot, amikor végre „főállású” nagymama lehetek. Ám a sors másképpen rendelkezett. Az egykori bányász-városban sorra szűntek meg a munkahelyek, a gyermekeimre is épp akkortájt szakadt rá a kilátástalanság. Csaknem a nyugdíjaztatásom napján kaptak a szakmájuknak megfelelő állásajánlatot a fővárosban. Alig két napjuk volt a gondolkodásra. És elköltöztek. Mind a négyen…
„Ez nem távolság! Most, hogy már nem dolgozol, bármikor jöhetsz hozzánk látogatóba!” – vigasztaltak. Csak aki maga is nagyszülő, az tudhatja pontosan, milyen nehéz a váltás. Addig minden áldott nap láthattam a kicsiket, hogyan bírom ki az el- és leválást? A gyerekek az új helyükön ugyanúgy lehetnek betegek, belázasodhatnak, mint Komlón. Ki vigyáz rájuk, ha nevelés nélküli munkanap, szünet vagy bármi más miatt otthon kell maradniuk? Az új munkavállaló hogyan menjen táppénzre, hogyan kérjen szabadságot, netán többször is? Milyen hosszú az idő a mamát Budapestre invitáló telefoncsörrenéstől a megérkezésig? 6-7 óra vonattal, busszal, villamossal… Bocsássa meg nekem mindenki, de én mégis örültem az ilyen alkalmaknak, mert röpülhettem (ha tudnék tényleg röpülni), hiszen íme a bizonyíték: szükség van rám!
A hirtelen megnövekedett szabadidőmet hiába próbáltam olvasással, szabás-varrással, kertészkedéssel elütni, csak ideig-óráig sikerült. Annyira rám tört az unokák iránti vágyakozás, hogy az első néhány hónapban csont soványra fogytam, jóllehet soha nem voltam kövér. Próbáltam magammal megértetni, elfogadtatni, hogy nem miattam, még kevésbé ellenemre választották az új lakhelyet, hanem mert nem tehettek mást. Az eszem felfogta, de a lelkem képtelen volt belenyugodni.
És ezen a mélyponton kopogott be hozzám az első csoda. Szinte véletlenül jutott el hozzám a hír, hogy a budapesti SINOSZ-nál nappali tagozatos kurzus indul. Heti egy alkalommal jelnyelvet lehet tanulni. Istenem, ezt nem hagyhatom ki! Azonnal felültem a legelső vonatra, s mire odaértem, még elcsíphettem az utolsó helyet. Beiratkoztam. Tulajdonképpen mindig érdekelt a jelnyelv. Messziről nem győztem csodálni a siketeket és segítőiket, mikor ujjaik olyan különös táncot jártak. Áhítattal bámultam, hogyan tudják megértetni magukat, mennyire egyszerű és természetes mindez a számukra. Nem véletlen, hogy óriási büszkeséggel töltött el a tudat, hogy újra tanuló vagyok. Azt sem bántam, hogy az iskolában mindenkinél 30-40 évvel idősebb vagyok. Viszont simogatta hiúságomat, ha a tanáraim velem példálóztak, mondván: Marika 220 kilométerről jár közétek! Ám – ha teljesen őszinte akarok lenni -, be kell vallanom, eleinte nem a siketek közösségéhez való tartozás vezérelt, hanem az a tény, hogy minden kötelező pénteken láthatom az unokáimat. Én mehetek értük, beszélgethetek velük, meghallgathatom apró történeteiket, válaszolhatok soha el nem fogyó kérdéseikre. Emellett részt vehetek a foglalkozásokon, szombaton pedig utazom haza, ahol vár a fiam, a beteg férjem, a 82 éves édesanyám, a számos intézni- és tennivaló. Sebaj! Milyen érdekes, hogy a vasárnaptól csütörtökig terjedő időszak eddig is 5 napot tett ki, de mostanában mintha hajtotta volna valaki az órát. Pénteken magabiztosan ültem a hajnali 4-es vonatra, mert tudtam, nagy szeretettel várnak.
Szeptembertől februárig tartott a képzés 1. szintje. Elérkezett a legelső megmérettetés napja. Reggeltől nemcsak a sápadtságom, hanem az ilyenkor jelentkező kellemetlen testi tünetek is sokkoltak. Indulás előtt a két kicsi „adta be” a nyugtatót. A kislány, aki mondta az óvó néninek, hogy a messzi mama „mutogatós” iskolába jár. A kisfiú épp előző nap hozta haza a kitűnő félévi bizonyítványt. Az okmányt lobogtatva így szólt: „Ne félj már ennyire, mama! Nem fogsz megbukni, mert létezik egy unokatörvény!” – Micsoda?” – kérdeztem, miközben az arcom önkéntelen mosolyra váltott, hiszen rögtön kapcsoltam, hogy ezt csak ő találhatta ki. „Az unokatörvényt úgy hozzák az V. kerületben, a Parlamentben, hogy ha az unoka kitűnő lett, akkor a mamája sem bukhat meg! Ez törvény!”
A vizsgám végül sikerült, hála a szorgalmamnak és persze az unokatörvénynek! Beiratkoztam a következő félévre, a 2. szintre. Közben azonban egyre többet gondoltam rá, hogy abbahagyom a „piszkos anyagiak”, illetve azok hiánya miatt. De már egyre bensőségesebben kötődtem a siket és nagyothalló csoporthoz, új barátaimhoz meg egészséges, fiatal, vidám, jólelkű csoporttársaimhoz, hogy nem tudtam rászánni magam az elválásra.
Ilyen hangulatban lógó orral bandukoltam a Benczúr utcából a Déli pályaudvar felé, amikor látom, hogy az útkereszteződésben egy ezüsthajú néni hirtelen lelép a piros lámpánál. Kiáltok neki, hogy álljon meg, jöjjön vissza, ám nem hallja. De mintha megérezte volna, visszafordult s intette felém a siket jelet. Ebben a stresszhelyzetben rögtön tudtam „küldeni” neki a vészjelet, amin máskor bizonyára gondolkodnom kellett volna. Ő saját jelével háromszor is megköszönte, hogy megmentettem. Én még a vonaton is azért törölgettem a szememet, mert sikerült… Mi volt ez? Csoda? Jel? Közel hét óra zötyögés után azzal a döntéssel értem haza, hogy beiratkozom a 3. szintre is. Sikeres vizsga után az előzőkben bemutatott nehezítettségek miatt ismét azt fontolgattam, vajon folytassam-e. Azt is latolgatnom kellett, hogy már hányszor ért engem valamilyen inzultus, mert egy pici, sovány, idősödő, egyedül utazó nővel, mint én, gyakran próbálkoznak: pénzt, cigit, telefont, miegyebet kérnek. Önvédelemből hónapok óta el is határoztam, hogy mindig hordok magamnál egy pici kést.
Ilyen dilemmák cikáztak bennem, amikor a villamoson hozzám csapódott egy 35 év körüli nő. Teljesen kopasz volt, én pedig megéreztem, hogy ez nem divathóbort nála, hanem minden bizonnyal kemóra jár. Váratlanul megkérdezte tőlem, mit tegyen, ha nincs se pénze, se jegye, pedig Sülysápra szeretne utazni, meglátogatni a kisfiát. Megsajnáltam, de csak egy vonaljegyet tudtam venni neki, azzal elköszöntünk. Magam indultam a jegypénztárhoz, de amikor onnan elléptem, látom, hogy ott ül a hideg betonon kopott, vékony nadrágjában. Mellette egy kartonlap és a kisfia fényképe. Tábláján hibátlan helyesírással, gyöngybetűkkel írva ez állt: 17 óráig 780 forintra van szükségem, mert szeretném a kisfiamat meglátogatni. Kérem, aki tud, segítsen! Immár csaknem ismerősként léptem oda hozzá: -„Csak pár száz forintom maradt, elfogadja tőlem?” Köszönettel vette, és máris kijavította a hiányzó összeget, hiszen már kevesebb is elég neki. Ahogy közelebb hajoltam, hallottam, hogy hangosan korog a gyomra. –„Van még egy szendvicsem, odaadhatom?” –„Igen, nagyon köszönöm” – suttogja. Mivel láttam, hogy egyetlen foga sincs, a kiskésemmel elkezdtem feldarabolni neki a kenyeret.
Hirtelen ott terem egy rendész: – ”Mit hadonászik azzal a nyitott bicskával? – mordul rám. Elöntött a pulykaméreg, de megpróbáltam türtőztetni magam. Megmagyaráztam neki, hogy nincs semmi probléma. Nincs? Hazafelé azon tépelődtem, micsoda világ az, amelyben aki jót tesz, azt veszik elő. De aztán ezt is jelnek tekintettem… Ilyen előzmények után megint beiratkoztam a következő szintre. Egyre jobban kötődtem segítségre szoruló társaimhoz annak is köszönhetően, hogy mind többet tanulmányoztam a siketek kultúráját, esélyeiket.
Jelenleg az 5. félévet végzem, de mivel csak a 7. szint abszolválása után lehet jeltolmács vizsgát tenni, újra elfogott a kétely. Mit tegyek a hatodik X-hez közeledve? – tettem föl magamnak sokadszor a kérdést a vonaton. Útban Budapest felé, mellém ül egy 71 éves néni. Pécsről, a szívcentrumból utazik Kárpátaljára, betegen, egyedül, nehezen mozogva, hatalmas csomaggal. A Nyugatiba igyekezett, onnan egy darabig a ceglédi vonattal kell mennie. Kérte, kísérjem oda. Ugyan még én sem jártam arra, de szerencsére volt nálam térkép, azzal majd elboldogulunk. A hölgy cukorbeteg, súlyos szívproblémái vannak, ráadásul még sosem utazott metrón. Pedig az tűnt a legegyszerűbbnek… Ám a csomagjai annyira nehezek voltak, hogy én is alig bírtam őket. Hiába szólítottam meg öt fiatalembert is, egymás után utasítottak vissza. Ki csak gúnyos mosollyal, ki megalázó megjegyzéssel. Közben a néni megszédült, szája kiszáradt, nyilván lemehetett a cukra, ezért leesett a mozgólépcsőről, feldöntve két másik embert maga előtt. Megint velem kiabáltak, hogy miért nem segítek az ismerősömnek (!). Kibírtam, nem szóltam vissza. Ehelyett megitattam a nénit, beadtam a gyógyszereit. Így érkeztünk meg a Nyugatihoz. Megvette a jegyét, feltuszkoltam a ceglédi vonatra, elbúcsúztunk. Kifelé menet látom, valami kéklik utazótáskám átlátszó necc hálójában. Rémülten konstatálom, hogy a drága belecsempészte utolsó ezresét és a megmaradt apróját. A végső pillanatban értem a vonatához, visszaadtam a pénzecskéjét. „Hálából, hálából, kedveském! Nem akartam megbántani! Áldja meg az Isten!” – ölelt meg búcsúzóul. Még ukránul is mormogott valamit.
Mik ezek, ha nem csodák? Jelek, intelmek, útmutatók, tanácsok arra, hogy
Tanulj! Folytasd! Küzdj és legyél büszke arra, hogy a siketek és nagyothallók táborába tartozhatsz!
