Abban nőttem föl kis falumban, hogy a munka nehéz, fáradságos, nem különösebben élvezhető. A perspektívák úgy tűntek akkor, hogy egy szakma megszerzése után mielőbb el kell helyezkedni, a munkahelyen ledolgozni nyolc órát, utána busszal haza és kis szusszanás után irány a kert, mert a melóban annyit nem lehet keresni, hogy abból megéljünk.

Miután a család mindkét ágon főleg földművelésből élt, a varrónő vagy fodrász szakmáknál nagyobb elvárás nem is volt. Sőt, éppen elég is lett volna, de ez nekem nem ment.

S itt kezdődött sodródásom, ami nem kis kanyarokkal, de mégiscsak jó irányba vitt, hogy aztán megtaláljam, miért is dolgozom.

Szereztem egy szakmát, utána levelezőn érettségit, s az első munkahelyem a közeli kisváros egyetemén volt KISZ-munkatársként, amely munkám a rendszerrel együtt 1989-ben megszűnt. Innentől 4 évig laboráns voltam, majd tanszéki adminisztrátor, közben férjhez mentem és el is váltam. Ezután kezdtem tudatosabban keresni az utam, 24 évesen.

Így sikerült végül elpályáznom Pécsre, hogy ott néprajz szakra járjak, ami fontos időszak lett az életemben. Ott jöttem rá – Andrásfalvy professzor Népköltészet szemináriumát tátott szájjal hallgatva –, mi célom a munkával: hogy az emberek egészségesebben éljenek lelkileg és testileg.

Akkor én már évek óta tanítottam néptáncot kicsiknek és nagyoknak, s éreztem, jó dolgot teszek. Elsősorban magamon tapasztaltam meg, milyen ereje van a közösséghez tartozásnak, s hogy megmerítkezhettem saját kultúránkban, amely (még funkcionáló korában) minden eszközt megadott a közösség tagjainak ahhoz, hogy érzéseiket kifejezzék és feldolgozzák.

Közel hét évig jártam terepmunkára egy erdélyi, mezőségi faluba, hogy ott aztán minden visszaigazolja Andrásfalvy szavait, s mélyfúrást végezve a táncszók (gyűjtőmunkám után immár: kiáltott rigmusok) funkcionális vizsgálatában, feltáruljon előttem hagyományos kultúránk e pici szeletének fantasztikus gazdagsága.

Csak egy rövid példa: lakodalom van, örömanya – aki iker fiait kiskorukban egy ideig egyedül nevelte, mert férje egy másik nőnél kötött ki – fogadja a menyét, mellette a rikatozó asszonytól hallszik a szöveg: „Enikő én arra kérlek, anyósodat jól becsüld meg, mert milyen sokat szenvedett, hogy kettőt egyszerre nevelt. Még a sors is úgy hozta, hogy egyedül gondozta.”  Ebben a felfokozott érzelmi állapotban, a történtek után vagy 25 évvel is hihetetlen ereje volt e szavaknak, s mindezt ki kellett mondani ott és akkor, hogy a dolgok a helyükre kerüljenek. Sírtunk mind.

Csodálatos! Nem?

Így töltöttem hát közel tíz évet a második férjemmel, az életünk a táncról szólt: táncot tanultunk, tanítottunk, gyűjtöttünk és kutattunk, s végül ebből a gyűjtőmunkából született a szakdolgozatom.

Aztán volt egy rövid időszak, amikor már gyermekre vártunk(tam), de nem érkezett meg, s mire foglalkozni kellett volna azzal, hogy miért nem jön a baba, addigra már nem voltunk együtt.

Miután 34 évesen mindent magam mögött hagytam a táncos-néprajzos élettel együtt, nyitott voltam bármilyen új irányra.

E csodálatos nyitottságnak köszönhetően a Jóisten egy finom kis fenékbebillentéssel a számomra igazán megfelelő helyre lendített: laikus segítő lettem egy akkortájt indult drogrehabilitációs otthonban. A mi családunk kissé tocsogott az alkoholtól, tehát ismerős és érthető volt minden. A szenvedélybetegekkel folyó munkában tapasztaltam meg, milyen a számomra megfelelő hivatásra rátalálni. S hogy etnográfus diplomával hogy kerülök az addiktológiai konzultáns képzésre, hát szintén nem volt számomra kérdés, hiszen a hagyományos kultúra hiánya ott ordít a beavatáshiányos társadalom, vagy az elégtelen gyászfeldolgozás hátterében.

Végigjártam az ellátórendszert a rehabilitációtól a prevencióig, szakképzettséget és sok tapasztalatot szereztem, és 40 éves korom után megismerkedtem harmadik férjemmel, akivel – immár hosszú önismereti munkának köszönhetően – megelégedett, boldog kapcsolatban élek. Ha a női lélek archetípusait nézzük, akkor mellette lettem királynő is, ami páratlan érzés! Úgy tűnt, hogy velem is megtörténhet végre, ami a nők többségével: születik gyermekem, s elábrándoztam, ha esetleg majd szégyelli az oviban, hogy ilyen öreg anyukája van, majd felvágok azzal, hogy én még a nyugdíjamból is diákhitelem fizetem.

Eltelt egy-két év, s végül  magam diagnosztizáltam: funkcionális meddő vagyok. Tehát azon nők közé tartozom, akiknél semmilyen szervi akadálya nincs a gyermekvállalásnak, de lelki viszont annál inkább. De nagyon lelkes voltam, kerestem rögtön egy terapeutát. Gondoltam, ha már annyi mindent helyre tettem magamban és az életemben, mért pont ez ne sikerülne? Márpedig nem sikerült.

Aztán kezdett változni az életem. A Napfogyatkozás Egyesületnél elvégeztem egy tréninget, hogy önsegítő gyászfeldolgozó csoportokat vezethessek.

A főállásom mellett kétféle témában vezetek csoportot: szenvedélybetegek hozzátartozóinak és gyászolóknak. S miután a Napfogyatkozás Egyesület konferenciáján hallottam egy finn mintáról: gyermekeknek szervezett gyászfeldolgozó csoportról – ismét összeállt egy mozaik: csináljuk meg Magyarországon! Nagy örömöm, hogy találtunk pályázatot és már javában zajlanak a csoportok.

S aztán, milyen jó is, ha valaki gyászfeldolgozó csoportot vezet, viszonylag könnyen ráismerhet, ha a saját gyászával elakadt. Mert egy éve – mikor mozaikcsaládunkban ismét baba érkezett –, döbbentem rá, hogy nekem a saját gyermekemmel már csak az van hátra, hogy elgyászoljam meg sem foganását. Hogy elgyászoljak valakit, aki sosem volt.

E nélkül most nem lennék az nő, aki úgy végzi a munkáját, a hivatását, vállalt feladatait, hogy ezzel nem kell bizonyítania érvényességét, hasznosságát, hogy gyermek nélkül is értékes az élete.

Én elégedett vagyok, hisz munkámban is sok áldozatot hozok másokért, s a férjem sem egyedül jött a házasságba, hiszen négy nagyszerű gyermeke van, akikért – ha csak a pálya széléről is, de – én is élethosszig tartó felelősséget vállalok és szerethetem őket.

Olyan vagyok hát, mint egy méhecske, időnként új területekre váltok, de viszem tovább a már korábban gyűjtött virágport, s leteszem ott, ahol valami új születik, ahol valami újat kell építeni, megtermékenyíteni, mások segítségére.

Egyszer egy „Mi lenne ha?…” játékban, a „ ha növény lenne?” kérdésnél azt mondta rám egy diákom, hogy: energiafa. Ez egy olyan fa, amelynek nincs termése, de nagyon jól ég. S mivel gyorsan nő és tűzifának alkalmas, sok ember melegedhet mellette.

Na én itt sikeresen nem sírtam el magam. Fájdalmasan szép élményem ez.

tagetes2Összességében végtelenül hálás vagyok azért, hogy mindig azt csinálhatom, amit szeretek és amihez igazán tehetségem van, ezért vidáman mondogatom a repülő évek felett aggódó nőtársaimnak, hogy ne szomorkodjanak, hiszen 35-40 éves korunk után virulunk, mint októberben a büdöskék. Ha láttatok már az őszi, éles napfényben teljes pompájában ragyogó bársonyvirágot, szép, tiszta színekben, értitek miről beszélek.